A grimdarkról

Ahelyett, hogy összegyűjteném a meglévő (szak)irodalmat róla, megkísérlem többek közt saját meglátásom szerint körülírni ezt a viszonylag új keletű stílust.
Nevének eredetéről mindössze annyit lehet tudni, hogy a Warhammer 40.000 nevű, általam is sokat játszott háborús táblajáték szlogenjéből származik:

„ In the grim darkness of the far future, there is only war…”[1]

A hotdog.hu Trónok harca magazin nevű oldalának főszerkesztője, Lancher kiváló összegzést írt a terminus technikus kialakulásáról „Bevezetés a grimdark világába” címmel, melyből kiderül, a jelzőnek a táblajáték első online megjelenésétől kezdődő, a Magic: The Gathering nevű kártyajátékon átívelő életciklusa van.[2]

 

Sajnos, ha rákeresünk magára a szóra, többnyire populáris jelenségek aranyosan gonosz köntösbe bújtatott verzióját látjuk, például pónikat vagy pokémonokat, ahogy sötétlila háttér előtt pózolnak fehér szemekkel. A grimdark szerencsére jóval több ennél. Egy olyan jelzőt jelent, amely új színt vihet a megfásult irodalmi zsánerekbe.

A kegyetlenséget és sötétséget tekintve fontos megjegyezni, hogy a grimdark jellegű művek nem gyilok-pornográf termékek, tehát nem a kegyetlenségért jönnek létre, hanem bizonyos mértékben az olvasóval való együttérzést mellőzve mutatják be az írás olyan aspektusait, amelyeket egy átlagos sci-fi vagy fantasy egyébként a klasszikus mitológiai értékeket felmagasztalva mutatna be.  A grimdark nem rest az olvasótól elvenni azt, amit (vagy éppen akit) kedvel, sőt, kíméletlenül bánik el vele, s ezt az író nyilván nem a saját perverz vágyainak kielégítésére teszi, hanem hogy közelebb hozza az olvasót ahhoz, amit az említett zsánerek esetén már egy ideje elfelejtett: a realizmushoz.
A fent kifejtett jellemzőből egyértelműen következik, hogy a grimdark stílusban megírt fantasy sokkalta realistább, mint a műfaj önmagában, hiszen a formabontó kegyetlenség kvázi valóságosabbá, tapinthatóbbá teszi azt. Egy ilyen ellentmondásos fordulat már jó ideje kijárt a végletekig elcsépelt felállásnak, mely a monomítoszi[4]körforgás ismeretében eleddig öröknek és már-már megváltoztathatatlannak tűnt.
A szereplők jellegzetessége, tettei és az eseményekhez való hozzáállása is egyedivé teszi a grimdarkot, mivel a hősök kevésbé helyezhetők el a jó és a rossz alkotta skálán. Ők olyanok, amilyenek! Van bennük jó is, rossz is. Nem pecsételi meg őket a karakterológia, ennél fogva saját igazuk (mely nézőpontjukat tekintve a relatív viszonyítás kiindulópontja) alapján hol jót, hol rosszat cselekszenek. Liz Burke, a Strange Horizon nevű, spekulatív fikcióval és non-fikcióval foglalkozó magazin eseti írója szerint a szóban forgó gyűjtőfogalom karakter-meghatározása nem más, mint

---

Meglátásom szerint a grimdark rendelkezik egy bizonyos fokú groteszk ábrázolásmóddal, mely szinte érezhetővé, mondhatni élményszerűvé teszi az erőszakot leírásaiban. Itt nem a részletességről van szó, hanem az erőszak történetbeli elhelyezkedéséről és jelentőségéről. A grimdarkban ha valaki meghal, akkor az meghal. A hős halálának világon túlmutató, mondhatni transzcendentális rendeltetése nincs, vagy nem észrevehető. Igazságtalanul eltörpül a protagonist olvasó általi felmagasztalásának jelentősége, ami esetenként dühítő lehet ugyan, viszont közelebb hoz minket a történethez, legalábbis megbecsüléssel viszonyulunk hozzá, ha már ilyen, számunkra ismeretlen eseményhez kalauzolt el minket, mint a főhősünk kegyetlen halála.

Hiába a név származása, nem biztos, hogy a Warhammer 40.000 volt az első képzelt világ, amely a sötét tónusú realizmust alkalmazta, ám kétséget kizárólag egy jó példa a grimdarkra, persze csak ha a regényeket tekintjük, melyek híján vannak mindenfajta tartalmi szépségnek, ugyanakkor rendkívül valószerűtlen, pátoszos történelmi események irreális résztvevői szerepelnek bennük. A táblajáték köré épült franchise által bemutatott környezet komor, szomorú, vérgőzös és kegyetlen. A világ hideg, és folyamatosan háború dúl. Ezen felül a grimdark irodalmi vetületében nem érhető tetten.

Ezzel szemben George R.R. Martin „A Tűz és Jég Dala” sorozatát a grimdark fantasy kiemelkedő példájának tartják, mivel mesterien alkalmazza az összes jellemző tulajdonságot. Nem túl részletgazdag leírásai több lehetőséget adnak a köteteken átívelő cselekmények kifejtésére, melyek közül nem kevés véres halállal végződik, holott tulajdonképpen szeretett protagonist-jainkról légyen szó. Az író gyakran lesz emiatt tréfa tárgya, miszerint gyűlöli a saját főhőseit, és akkor boldog, ha az olvasóknak csalódást okozhat. Szerencsére az alkalmazott technikája miatt nem ítélhetjük el, mivel mítosz ide vagy oda, a középkor (melyhez igen közel áll Westeros világa) hasonlóan kegyetlen volt, és a balsors nem válogatott kedvelt és kevésbé kedvelt emberek között. A Tűz és Jég Dalát emiatt szokták Anti-Tolkieniirodalomnak is titulálni, mely helytálló abból a szempontból, hogy a klasszikus fantasy megalkotója ragaszkodott az epikus, „földtől elrugaszkodott” hangvételhez, és történeteiben akkor vesztette életét egy-egy hős, amikor kvázi a történetmesélés azt megkívánta. 

Attól függetlenül, hogy eddig a sci-fi és a fantasy vonatkoztatásában foglalkoztunk vele, a jelző ugyanígy párosítható egyéb műfajjal is, mint például a szürrealista irodalommal vagy a szatírával, még ha az első pillantásra fogalmilag kizártnak tűnik. Mert ugyanis nem a koncepciónak, avagy az ötletnek kell realistának lennie, hanem a tartalomnak, az eseményeknek, a cselekmény elemeinek.

A magam részéről nem kívánom definiálni a műfajt, mivel bőven elég nekem az a néhány jelző, amelyet mások már meghatároztak. Másrészt amúgy sem biztos, hogy műfajról, és nem alműfajról vagy hasonló esetről van szó. Valahogy úgy vagyok vele, a grimdarkot érezni kell, ehhez pedig aligha vihet közelebb egy kétsoros meghatározás.