Az Őzbak Csarnok regéje: 1. rész

Történt egyszer, hogy tort ült a dán alvilág.
Kápók, verőlegények, kifutófiúk, könyvelők, s üzletemberek hahotázásától zengett a sergőzös, pajzán fényű klub. Az Őzbak Csarnok ünnepélyes megnyitóját megelőzvén egy szűk körű találkozó is megtartatott, hol az örömlányokat leszámítva csakis a tulaj, s üzletének neves képviselői lehettek jelen.
Nagy volt a vigadalom. A klub megnyitása mellett üzelmeik virágkorát is köszöntötték, s kívántak egymásnak további sok szép jót.
Roskilde város keleti részének őrzője, Hoat, ki a Szindikátusnak volt tagja, így szólt Hrodgerhez:
– Dicsőség néked, Jarl! Élj soká! Fogd össze családink! Míg neved egységben tartja vérünk, szép városunk is egyben marad. Legyen rend, s tisztaság, ím, hol büszkén mulat az elszánt alvilág.
– Dicsőség néked is, Hoat, jó fivérem! – nyugtázta az úr, ki nővérének házassága által jog szerinti testvérének tekintette őt.
Azzal felállt az agg Knut, Roskilde nyugati részének megtartója is, a Szindikátus legidősebb tagja. Poharát fáradtan, de eltökélten Hrodger felé emelte, majd így szólt:
– Élj soká, Jarl, s tanulj sokat! Én nem élhetek örökké, s remélem, meglesz utódom, ám ha választhatnék, te hozzád hasonlót akarnék! A nagy vezetőt a bölcsesség mellett a tapasztalat is teszi, s te – úgy látám – mindkettőnek iskolapéldája lehetnél.
– E pillanatban is tanítasz, Knut atyám! Korod az iskolapélda, nem én. Kívánom, hogy midőn éveim elérik a tiédet, bölcsességednek nyomába érjek!
Erre mindük poharát emelte: akik nyugatról jöttek, s szintúgy a szövetség összes többi tagja.
Styr is kiegyenesedett. A város déli fertályának vezére volt a leghevesebb, s legharciasabb. Kegyetlenségében városszerte nem akadt párja, s emberei közt is csak azt tűrte meg, aki legalább fele annyira megátalkodott volt, mint ő. Poharát nem emelte, de elismerő szavai voltak az ő üdvözlése.
– Nőj nagyra, Jarl! Karomat, s fegyveremet adám ügyünkhöz, s mivel eleddig is tisztes arányban részesültem minden jóból, számolj velem ezentúl is. Éljen soká a Szindikátus!
– Éljen, éljen! – felelte Hrodger, s mindenki más.
Hangos volt az ünnep. A legjobb DJ dala szólt. A leányok, ha felnyögtek, nem volt helye szemérmeskedésnek. Neonfények cikáztak, szerte a teremben; karmazsin, lila, a kék, a zöld és a sárga egymásba folyó színeiben. Mosolyogtak az arcok… a bűnös embereké, mert tudták, csak az a bűnöző, akit elkapnak.
Ám a tor túl hangos volt.
Felébresztették álmából Dehl nyomozót.
A törvény sötét emberét rettegte mind, ki az alvilágban ténykedett, hiszen ő még alantabb síkról származott. A Szervezett Bűnözési Főosztály munkatársa – amellett, hogy korrupt volt – maffia családból származott. Anyja révén hatalmas befolyása volt a politikában, s mivel a Belügy volt a leggonoszabb bűnszervezet Dániában, a rendőrség a képmutató, romlott hatalom akaratának végrehajtója volt.
Dehl lobbanékony ember hírében állt. Amikor fülébe jutott Hrodger, s Szindikátusának vigadozása, felszerelkezett, majd útnak indult.
A Jarl épp ifjú szerelmének ecsetelte hamarosan bekövetkező frigyük részleteit, amikor dörömböltek az Őzbak Csarnok ajtaján. A zene abbamaradt, a csillogó szemeket csakhamar elhagyta a derű, s a férfiak kedve is lelohadt, mert tudta mindenki, valami nincs rendjén.
– Nyissák ki! Rendőrség! – harsogta Dehl, mire Hrodger utasította az ajtónállókat, engedjék be a törvény emberét.
Az ajtók kinyíltak, s belépett rajtuk a hívatlan, ki irigyelte a kiváltságosak vigadozását.
– Üdvözlünk, Grein! – fogadta Hrodger szép szóval. – Jöjj, s igyál velünk, hisz van okunk mulatni!
– S mi lenne okod, nagy Hrodger?
– Az, hogy egységben az Alant. Városunk négy része immáron együvé tartozik. Ellenségünk legyőzetik, s vérontás nélkül vihetjük tovább közös ügyünk… mi anyád révén a tiéd is.
– Hogy közös ügyetek az enyém is volna? – kacagott a nyomozó. – Hogy a gazdagok porhoz, a szegények tűhöz jussanak? Hogy ki kíváncsi, fülét veszítse? Ki naiv, s idealista, az betoncsizmába bújtatva a fjord mélyén leljen hullámsírra? Hogy a vagyonok, mihez fosztogatással juttok, tisztára legyen mosva? Nem! Ez nem az én ügyem, s nem is anyámé! Csak a tiétek…
Szétnézett a jelenlévőkön.
– A visszaosztás, mi az én érdekem. Halljátok hát szavam! Roskilde alvilágának szövetségével új rend születik. A Szindikátus javainak fele a Belügyet illeti.
Nagy riadalom támadt az Őzbak Csarnokában. A három főnök, de még Hrodger is, ki józanságáról volt híres, haragra gerjedt.
– De mióta működünk, észak, dél, kelet és nyugat harmincad sarcot szolgáltat néktek!
– Így van, s részenkénti sarcaitokra ezentúl is igényt tartunk, ám azon felül szövetségetek kincseiből is jussunk van.
– Ez nincs így rendjén, Grein! – hőbörgött Knut, az agg. – Tenmagad is tudod, hogy ez dőreség.
– Nevezd, minek akarod, vénember, viszont ez a rend! Ha úgy tetszik, ez a törvény…
Dehl nyomozó a markába röhögött. A Csarnok háza népe megbotránkozott e tiszteletlenségen.
Hrodger töprengett. Vékára tette a szövetség jövőjét, s tán életét, de még a szerelméét is. Ám tudta, józanság ide vagy oda, a határok egy napon megszabatnak, s esetükben ez volt a nap.
– Nem fogadjuk el! – nyilatkoztatta ki Hrodger, s azzal örömre kelt mind, ki szolgálatában állt. – Hallani sem akarunk bármiféle sarcról! Mond meg a Belügynek, anyádnak, s a bábintézménynek, mit szolgálsz, hogy nem fizetünk többet, mit eddig is megadtunk, ám azt a fejenkénti harmincadot ezentúl is megadjuk a szokott módon, s ez, mi most elhangzott, nem vita tárgya!
Ujjongott az Őzbak serege. Kupák koccantak egymáshoz, a ser a padlóra fröccsent. A szakállak átáztak a folyó szesztől. A leányok újra vágyra gyúltak, s nem volt a Csarnokban ember, ki rettegte volna a törvény kezét.
Mígnem Dehl nyomozó szájához emelte rádióját, s bemondta:
– Jöhettek.
Azzal benyomakodott egy tucat megtermett hivatásos. Arcukat maszk fedve, övükön jelvény csillogott. Korruptak voltak, csakúgy, mint az ifjú Grein Dehl.
Fegyverek teremtek a kezekben. Az alvilág pörre kelt a rendőrökkel. Egykettőre tűzharc kerekedett. Mit nem takarított el a zápor, azzal a bökők s bokszerek végeztek.
Styr lelt hősi halálára elsőként. A dicső harcos egymaga állt ki minddel, ezzel példát mutatva, ám hamar fejét vették.
Hoat is előállt, hogy ne maradjon szégyenben. Pengét merítettek a szívébe, s átküldték a túlvilágra.
Knut már öreg volt a harchoz, viszont ennek ellenére is szembeszállt velük. Ideje volt már, hogy a vénember hosszú élete alkonyán végleg letegye a fegyvert. Kimetszették torkát, s szép lassan megfulladt.
Elhulltak a tánok. Mostanra már Valhallában nyugodnak. Hrodger maradt csak, kit megkíméltek, mert ő védett volt a politika által.
Számba vették a holtakat. A tor rengeteg vért követelt, s effajta szörnyűségre sosem volt példa. Hrodger vérdíjat tűzött Dehl nyomozó fejére, részt kínálva üzletéből annak, ki elejét veszi a további gyalázatnak.
Az Őzbak Csarnok ünnepélyes megnyitója elmaradt.
(folyt.)