Balszerencsesüti

Jóízűen lenyeltem az utolsó falatot is. Észre sem vettem, hogy az ázsiai pincérnő letett mellém valamit. 
– Szerenceszüti! – mondta mosolyogva, majd elviharzott. Olyan hirtelen fordult meg, hogy köténye beleakadt a fűszertartóba, s azzal kiöntötte a sót. Nagyon nyeltem.
Megtöröltem a szám, aztán a sütiért nyúltam. Száraz volt. Inkább tűnt egy üres máznak. Szétmorzsoltam. Vékony kis papírszelet bukkant elő, rajta nyomtatott betűk sorakoztak. Hunyorítottam, hátha akkor kivehetőbb lesz a szöveg. Ez állt rajta:  

„Az ön élete veszélyben van. Ne mondjon semmit senkinek. El kell hagynia a várost, azonnal, és soha nem térhet vissza. Ismétlem: senkinek ne mondjon semmit…”

Dühbe gurultam. Arra gondoltam, biztos szórakoznak velem. Az asztal széléről leszóródó sóra pillantottam, mire rögtön elfogott a félelem.
– Elvihetem? – kérdezte a nő, amikor visszatért. Megragadta a tálcámat, és már emelte is el az asztalról.
Bólintottam, bár féltem, hogy azt sem szabad. Mire felocsúdtam, már el is tűnt a konyhaajtó mögött. Kirohantam az étteremből, melyet kifelé nyíló ajtaja miatt balszerencse sújtott. Merre menjek, hogy minél hamarabb elhagyjam a várost? Olyan gyorsan forgattam a fejem, mintha csak ritmusra tenném. Azt hiszem, délre közelebb van a szomszédos település – állapítottam meg, majd odasiettem a legközelebbi buszmegállóhoz. Pont megérkezett a busz, így hát felpattantam rá. Hatalmas volt a tumultus, ráadásul mindenki gyanús volt. Amikor bezárultak az ajtók, fellégeztem. Erre biztos nem számítottak!Elégedettség töltött el, amiért kijátszottam őket.
– Jegyeket, bérleteket… – szólt egy unott hang a hátam mögül.
Megfordultam. Egy ellenőr állt ott. Engem nézett számon kérő tekintetével. Nem volt jegyem, se bérletem.
Megráztam a fejem, mire ő:
– Akkor meg kell büntetnem.
Szóra nyitottam a szám, aztán kétségbeesetten az ajkamba haraptam. Próbáltam jelezni, mire ő elállta az utam.
– Igazolványát, lesz szíves.
Hogy aztán bekerüljek a rendszerbe? – gondoltam – Azt már nem!
A busz szerencsére lassított. A zsebeimben kezdtem kotorászni, mintha szót fogadnék neki. Figyelme lassacskán elkalandozott. Amikor az ajtó kinyílt, átfurakodtam a tömegen, majd leugrottam a buszról. Futva folytattam az utam. Nem követett.
Tíz perc kitartó rohanás után elhagytam a „Viszont látásra” táblát. Sikerült! Megmenekültem! Elhagytam a várost!
Kezdtem kiszáradni. A cukrom is lement a sok stressztől. Kénytelen voltam betérni az első magányos helyre, hogy innivalóhoz jussak. Egy kínai étterem volt az.
Most már beszélhettem.
– Egy narancslét kérek.
A pultos kitette elém a szűk nyakú üveget, és mellé egy repedt szerencse sütit. Megilletődtem. Kell ez nekem egyáltalán? Az egyik csücske letört, és cetli lógott ki belőle.
Nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Arra gondoltam, talán így lezárul ez az őrület. Szemügyre vettem az írást, mely így szólt:

„Az ön élete veszélyben van. Tudja meg mindenki: Haza kell térnie! Azonnal siessen vissza a városába, és maradjon is ott. Örökre. Ismétlem: mindenkinek meg kell Tudnia!