Szürke folt a ködben

Még sötét volt, s az októberi nap pirkadni látszott a búskomor irodaházak mögött, amikor Kovács János megérkezett a buszmegállóba. Álmos ábrázatú, jelentéktelen emberek tömörültek a várakozók szigetére.
Minden reggel ugyanazok az arcok – gondolta.
Beállt közéjük, aztán elhelyezkedett ott, ahol nem tolongtak annyira. Átlagosan két percet kellett várnia a busz érkezéséig, bár sosem erőltette meg magát, hogy ezt kiszámolja. Nem is volt jóban a számokkal, mégis könyvelőként dolgozott, amióta elhagyta az iskolapadot. Az imént leküldött kommersz szilva még égette a torkát, viszont kellemes meleget árasztott szét a testében. Megtanulta szeretni ezt az érzést, és már régóta nem tartotta magát közönséges alkoholistának.
A busz befordult a sarkon. Az élőholtak botorkálni kezdtek a megállóban. Már távolról figyelte, mennyire van tele az autóbusz. Jobb napokon egész sok ülőhely maradt, ez a nap azonban nem az volt. Az iskolások, munkások és nyugdíjasok egymásra torlódtak.
– Még a lépcsőkön is állnak – dörmögte egy rekedt hang mellőle.
Amikor a jármű megállt és kinyíltak az ajtói, leszálltak néhányan, de persze nem annyian, mint ahány ember fel akart szállni. Az utolsók között sikerült fellépnie a busz lépcsőjére. Inkább előre engedett mindenkit. Utált tolakodni. Az utolsó fokon maradt már csak hely. Ahogy az idegesítő hangjelzést követően bezárult mögötte az ajtó, véletlenül nekiütődött a kabátja zsebében rejlő tartalék üvegnek. A hangos koccanástól megrettent.
Jézusom! Remélem nem tört szét! – gondolta, habár inkább féltette a jókedvét, melyet a szesz ígért, mintsem a kabátját.
Benyúlt a zsebébe, és megtapogatta. Az üveg szerencsére sértetlen volt.
– Leszáll? – érkezett a kérdés egy idős nőtől. János nem válaszolt, csak megfordult és felkészült rá, hogy helyet adjon a leszállóknak. Nem szerette az ostoba kérdéseket.
Nem, nem szállnék le! – válaszolt magában – De kénytelen leszek.
A busz megállt, az ajtó pedig hangos szisszenéssel kitárult. János leszállt, leengedett pár utast, majd visszaküzdötte magát az első lépcsőfokra. És ez így ment minden megállónál. Minden reggel.
Nagyjából félúton jártak, amikor az orra csiklandani kezdett. Érezte, hogy tüsszenteni fog. Matatni kezdett a zsebében egy papír zsebkendő után, de útban volt az üveg, amelyet a panelház melletti ABC-ben vásárolt. Aggódott, hogy nem tudja majd összehangolni az orrfújást a tüsszentéssel, ám az utolsó pillanatban sikerült az arcához emelnie a széthajtogatott, vékony papírdarabot. Az érzés felfrissítette. Alaposan kitisztította az orrát. Kifújt mindent, amit csak tudott. Amikor vissza akarta tenni a zsebébe, egy futó pillantást vetett rá, s a zsebkendő mélyén megpillantott egy apró, fekete szilánkot.
– Mi…a…? – hebegte, mivel igen csak meglepte a látvány. Jobban szemügyre vette, közben próbált az ajtó felé fordulni. Egész közel hajolva arra lett figyelmes, hogy a szürke hajnal fénye visszaverődik a szilánk mikroszkopikus részletein.
– Egy mikrocsip! – kiáltott fel, és tudta, szavai hallatán minden szem rászegeződik. Mindig is feszélyezte, amikor a figyelem középpontjába került, de most túlságosan megrettent ahhoz, hogy ez érdekelje. Hosszasan törte a fejét, vajon mit jelenthet az apró tárgy a zsebkendőben, végül beléhatolt a felismerés:
– Megfigyelnek – suttogta elhűlve.
A földönkívüliek, a kormány vagy egy titkos társaság. Nem tudta volna megmondani. Arról sem volt fogalma, hogyan kerülhetett az orrába, de biztos volt benne, nem akarja magának ezt a terhet.
Akkor most fel kell jelentenem valakit? – zsörtölődött magában. – Tűrnöm, hogy a hatóságok kiröhögnek? Netán beszéljek egy újságíróval? Várjam, hogy egy éjszaka rám törik az ajtót a fekete öltönyös, napszemüveges ügynökök?
– Azt már nem!
Mint ahogy sok minden máshoz, a következményekhez sem volt kedve, se energiája. Két ujjal kivette a csipet a zsebkendőből, majd visszahelyezte az egyik orrlyukába, és mutatóujjával kínok között feltuszkolta, szinte egészen az agyáig. A többi utas már nem is foglalkozott vele.
Egy darabig még fájt az orrcimpája, de aztán a sajgó fájdalom enyhülni látszott. Igyekezett elfelejteni mindent, ami a tüsszentés óta történt. Arra koncentrált, milyen kellemesen kesernyés lesz, amikor munka előtt legurít még egy kupicával.
– Ez a nap is eltelik majd valahogy! – sóhajtotta, de senki sem figyelt rá.
A busz unalmasan zötykölődött tovább, tele szomorú emberekkel.
– Leszáll? – kérdezte valaki a kilencedik megálló előtt.
Szó nélkül megfordult, ám a kérdés most kivételesen nem dühítette annyira.
Az ajtók kitárultak. Kovács János a többi utassal együtt leszállt, aztán elvegyült az emberek között, mint szürke folt a ködben.