STAR WARS: Krife mondája

Sötétség borult a világra, amikor az eddig majd’ mindenki számára ismeretlen lebegő, háromszögletű monstrumok egész armadája elözönlötte az eget. A média még most sem tért magához, pedig egyértelmű volt, hogy már hónapok óta tudnak az érkezésükről. De most, amikor nemcsak a hajók közeledése volt az, amely egyre csak szorongatta a tudatlanok lelkét, a híradó már alászálló, az emberekhez kísértetiesen hasonlító lényekről is beszámolt, akik hol szisztematikusan, hol pedig ámokfutás szerűen tizedelték a nagyobb városok polgárait, vezetőit, rendvédelmi szerveit. Az idegenek az evilági szem számára ódivatúnak tűnő ruházatban jártak, arcukat fehér, szellemekre emlékeztető maszkok vagy még félelmetesebb arcfestés takarta, a mészárlásokhoz pedig érdekes módon kardot választottak. Kardot, amely vörösen lángolt.

A kerület lakói tanácstalanok voltak. Sokan vidékre, eldugott kis településekre menekültek, még azok is, akik furcsamód már korábban találkoztak ezekkel a pusztító teremtményekkel és eleinte kifejezhetetlenül boldogok voltak a tudattól, hogy a fikció végre valósággá vált. Először az Egyesült Államok elnöke tartott egy beszámolót a szokásos elnöki maszlaggal: „Bármi is álljon előttünk, kitartunk! Amerika egy nagy és örök nemzet! A lobogó diadalmaskodik!” Jóval később a szakállas hollywood-i ember tett közzé egy nyilatkozatot az internetet, amelyben közölte, hogy teljességgel tanácstalan a tekintetben, hogy az ő agyának szüleményei végül is manifesztálódtak e világra, és amennyiben ez mind tényleg valóságos, nem pedig egy világméretű hallucináció, akkor Isten irgalmazzon a lelkünknek. A videó pár napra rá törlésre került, de sajnos már mindenki látta. Ekkor emelte fel szavát a Magyar Kormány miniszterelnöke. Ő már sokkal gyakorlatiasabb volt: Összegezte az eddigi tapasztalatokat, felhívta a figyelmet a veszélyekre és a lehetőségekre, óvva intette az állampolgárokat attól, hogy felvegyék a harcot az idegenekkel. A szónoklatából kihagyta azt az információt, hogy az inváziós sereget szinte lehetetlen még akár lőfegyverrel is megsebezni, de a megfogalmazásából, a hanghordozásából és különböző híradós felvételekből ez könnyedén kiderült. Egy hete még harckocsik járták a békés kis falu jellegű kerület utcáit, most viszont már teljesen elhalkultak a lánctalpak, a kétségbe esett tömeg, a templomtorony fél óránkénti harangozása, valamint a közeli általános iskola tetejéről morgató szirénák fülsüketítő zaja. Csendes volt minden, és aki még nem menekült el a környékről, az bezárkózott a pincébe vagy bedeszkázta az ajtókat és az ablakokat. 

Kivéve egyvalakit.

F.K. már a globális felismeréstől kezdve a szobájában tartózkodott, és már akkor tudta, hogy esze ágában sincsen elmenekülni. Egy furcsa álom, vagy inkább látomás elárulta neki, hogy szerepe van ebben a konfliktusban, ennek a tudatnak pedig nagyobb ereje volt ezekben a vészterhes időkben, mint a félelemnek. Családja és barátai már jóval korábban, a biztonságos hetekben egy óvóhelyre menekültek, így miattuk nem kellett aggódnia. Ahogy a szoba közepén ült és meditálni próbált, azon kapta magát, hogy mindkét, térdein pihentetett keze remegésbe kezdett. Bár tudta, hogy szinte egész életében erre várt, hazudott volna magának, ha azt állítja, hogy nem retteg. Néhány nappal ezelőtt kimerészkedett az udvarukra, de a távolban a kardok jellegzetes, süvítő hangját és halálsikolyokat vélt hallani, ezért visszaszaladt a lakásba. Ekkor pontosan tudta, hogy az ő ideje még nem jött el. Szándékaiban és meggyőződésében azonban törhetetlen volt, ezért tovább kereste lelke mélyén az utat, amelyet egy felsőbb hatalom szánt a számára. Az éléskamrát már hetekkel ezelőtt kimerítette, nem azért, mert egy éhenkórász, hanem mert a családja és ő egyaránt elszámolták magukat a hátrahagyott élelem tekintetében. Az éhség fájdalmasan hasogatta a gyomrát, ezért bármit is csinált, azt összegörnyedve csinálta, hogy ezzel elejét vegye a hirtelen érkezőfájdalmaknak. Amikor nem a sorsáról tanakodott, az éhségre gondolt. Az éhségre és ételekre. Egyre csak finomabbnál finomabb, fűszeres és szaftos ételek illata, íze jutottak eszébe, és a végén már egy falat száraz, penészes kenyérnek is örült volna. Már mindent megevett, ami ehető volt, kis híján arra folyamodott, hogy a kertben nőtt füvet fogja elmajszolgatni. Aztán egy nap az éhség abba maradt és a kitartó fiú az egyik fiókjából különös vibráló hangot hallott.

Amikor F.K. új erejére szert téve feltápászkodott és odasétált az asztalához, tudta, hogy nem egy elektronikus szerkezet rezgeti azt a bizonyos tárgyat, hanem egy ismeretlen erő, amely ezzel jelzi, hogy készen áll az utazásra. Amikor kihúzta a fiókot, meglátta a kis fadobozkát, amelynek látványa egy régi, boldog és kellemes emlékkel fonódott össze. Ekkor értette meg teljesen, hogy a kiskora óta dédelgetett álma végre valóra válik. Ahogy kinyitotta a dobozt, szája egyetlen szót motyogott, amelyet végül már leolvasni is képes volt a dobozban rejlő ereklyéről: KRIFE.

Ettől a pillanattól fogva ő már nem F.K. volt. Lassan a masszív fémfogantyú köré csavarta ujjait, és határozott, kimért mozdulattal marokra fogta. Még úgy is, hogy a vibrálás egy pillanatra elzsibbasztotta egész csuklóját, sokkal jobbnak tűnt a súlyelosztása most, mint amikor egy barátjától megkapta ezt az értékes kincset. Valahogy tökéletesebbnek hatott, bár az érzés, hogy egy effajta, valóban működő kardot foghat a kezében, még mindig ismeretlen volt számára. Ideje volt előhúzni a pengét a szíjából, de tudta, hogy ha erre a szobáján belül kerül sor, komoly károkat okoz saját magának. Így hát megkerülte az asztalát és kisétált az udvarra.

A délután csöndes volt, csak egy-két veréb csivitelt az egyik közeli bokorból egészen halkan, valamint a szél adott némi hangot, ahogy belekapott a fák lombkoronájába, és ahogy elsüvített Krife fülei mellett. De egy apró pillanatra mind a madarak, mind a szél, mind pedig egyéb zajok elhalkultak közvetlenül azelőtt, hogy a magányos kardforgató megnyomta volna a piros gombot fegyverének markolatán. Miután az udvar megtelt a kilövellő vörös lángcsóva fényével, a vele járó, kitörő hang menekülésre késztette azt a néhány verebet, akik eddig biztonságban érezték magukat a bokor árnyékában. Krife időt hagyott magának, hogy kiélvezze, ahogy a penge melege végigsimítja az arcát és elüldözi a csípős őszi hideget a teste körül. Ezután táncra kérte legújabb partnerét: először csak kisebb suhintásokkal próbálkozott, majd egyre vakmerőbb mutatványokat produkált fegyverével, kis idő múlva pedig már bármelyik szemlélődő azt mondta volna, Krife valósággal zsonglőrködött ezzel a veszélyes játékkal. Ő viszont tudta, hogy teste minden egyes izma a kardforgatásra termett. Mosoly ült az arcára a felismeréstől, ám a jókedv hamar elszállni kényszerült, ahogy a kerület sötétségbe burkolózott a város méretű cirkáló árnyékától.

A zászlóshajójuk – gondolta, és egy pillanatig sem habozva megindult a kapu felé. Egy elhamarkodott döntéseképpen meg kísérelte mászni a szegecses kaput, ám ebből a szándékból valahogy mégis a kapu komplett átugrása kerekedett. Amikor fél térdre érkezett az utca betonjára, átfutotta az agyát egy gondolat, miszerint sosem gondolta volna, hogy sikerül ekkorát ugrania. Krife egy pillanatig újra gyereknek érezte magát, de tudta, hogy meg kell palléroznia jellemét, hogy felvegye a harcot a megszállókkal. Nem is tehetett másképp, hiszen az utcán több darabra vágott, elszenesedett holtestek egész serege várta őt. Hirtelen elfogta a kétségbe esés, hogy a környékéről valók estek itt áldozatul, de aztán valamiért elégedetten konstatálta, hogy egyik holttest arcát sem ismeri fel. Érdekes módon viszont nem csak ártatlan emberek tetemét találta a flaszteren heverni. Sok idegen is hevert a testrészek mellett, akik szintén kard általi halált haltak. Nyilván valamilyen belviszály robbant ki közöttük – gondolta. Ekkor döbbent rá, hogy egy olyan idegent bámul, akinek a koponyájába behatoló fénycsóva vetett véget az életének. Úgy fogok megküzdeni velük, mintha egy lennék közülük. Kis idő múlva sikerült levetkőztetnie a testet, majd nem sokkal utána felöltötte a fekete, furcsa szabású öltözéket. Ha látta volna ekkor magát, biztosan nagyon imponált volna számára a látvány. Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett a megszállók holttesteire. 

– Tényleg pont olyanok, mint az MMO-s verzióban! – mondta most már hangosan, majd futásnak eredt a kicsit távolabb lebegő cirkáló irányába.


Léptei gyorsabbak voltak, mint valaha, a környezetét és a benne rejlő ártalmakat előbb érezte, mint hogy meglátta volna. A tér megtört a szeme előtt, egyre keskenyedett és mintha távolodott volna. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy önnön projekciója megelőzi saját magát. A pillanatok leforgása alatt látta saját tarkóját, mintha csak egy fél lépéssel futna maga előtt. Akár egy klón, mozgása, izmainak megfeszülése és elernyedése nem lehetett más, mint ő maga. A kivetülés már egy egész lépéssel szaladt előtte, a megszólalásig hasonló mozdulatokkal. Pillanatról pillanatra egyre távolabb kerültek egymástól, bár ugyanolyan sebességgel rohantak ugyanabba az irányba. Egy mélyről jövő, soha nem tapasztalt ösztön elejét vette annak, hogy Krife megrökönyödésében veszítsen lendületéből vagy alábbhagyjon figyelme. A jelenés elérte az első útkereszteződést, amelyet már jól ismert. Jobbról fékcsikorgást hallott egy elfojtott szitok kíséretében, majd szemrebbenés nélkül végig nézte, hogy saját kivetülése figyelmetlenségében szétkenődik a jobb kéz felől teljes gázzal kihajtó gépjármú motorháztetején, koponyájával szilánkokra törve a szélvédőt. A gázoló beesett, sérült arca jóformán eltorzult az eseményektől, majd eltűnt. Köddé vált egész lényével együtt. Eltűnt a kocsi is, a szilánkok, még maga a jelenés is, de a valódi Krife már tudta, hogy mit jelent mindez. Amikor elérte az útkereszteződést, a fékcsikorgás ismét hallható volt, de most már sokkal nyersebben és valóságosabban, mint a pillanatokkal előbbi. A harcos ekkor sem ingott meg hitében. Tudta, hogy mit csinál. Jobb kezében tartott kardját elengedte futás közben, hogy tenyere felszabaduljon. Karját kitartotta a közeledő fémtömeg felé, határozottan megfeszítette, ezzel pedig egy tökéletes derékszöget írt le karjának iránya és útvonala között. Végül – az utolsó pillanat legutolsó töredékében – Krife meghozta a döntést. A gépjármű, sofőrével együtt úgy hatott, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna. Fémszerkezete, amely előbb még tökéletes mérnöki pontossággal kivitelezett volt, most hol felgöngyölődött, hol kilapult, de ami biztos volt, hogy a konfrontáció mindkét részese helyrehozhatatlanul tönkrement. E kollíziónak Krife viszont nem képezte részét. Csak továbbszaladt, bal kezében kardjának inaktív markolatával, a törmelékeket, szilánkokat, valamint a vér csöpögésének és egy emberi szív dobogásának elhaló hangját maga mögött hagyva. Ekkor értette meg végleg: Vele van az Erő! E felismerésében kedve lett volna minden gyermekkori fantáziáját kipróbálni, de ideje és kötelessége nem tette ezt lehetővé. Elejét kellett vennie végre a Föld megszállásának.

Végigrohant a jól megszokott utcáján, amelynek egy keresztben húzódó hévsínpár vetett véget. Krife könnyed léptekkel vette az akadályt, majd egyről a kettőre a főúton találta magát… a legjobbkor. A zászlóshajó egyenesen az ő irányába haladt a főút mentén, több kilométerrel a föld felett lebegve. Tudta, hogy le kell kényszerítenie valahogy a talajra, hogy a saját szintjén küzdhessen meg a megszállókkal. Reménykedett benne, hogy a zászlóshajó elpusztítása, vagy esetleg bármilyen szintű megbénítása elegendő bizonyíték lenne a megszállóknak, hogy az emberiség nem egy könnyű falat, a népe számára pedig akár egy eszmévé is kinőheti magát, amely attól a perctől fogva képviselné az új paradigmát, miszerint „egy fecske is csinálhat nyarat!” De pont ő, aki húsz perccel ezelőtt még korántsem volt biztos a képességeiben, hogy tehetne egyedül kárt egy ilyen hatalmas gépezetben, amely ráadásul jóval a feje fölött száll? Muszáj volt megpróbálnia, különben végig kergetheti őket az országon, vagy talán a kontinensen, míg a pilóták le nem találnak szállni valahol. Amennyire biztos volt korábban rendeltetésében, annyira bizonytalanodott most el esélyeit illetően. Talán megpróbálhatom – gondolta, de gondolatát rögtön egy szokatlan hang követte, amelyről nem tudta megmondani, hogy csak a fejében hallja e: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!” Krife számára nyilvánvalóvá vált az idézet célja, ezért habozás nélkül behunyta a szemét, a gondolataiban vizualizálta a közeledő cirkálót, végül kezét a melléhez emelte, majd – akár egy papírmasét – markával összeroppantotta az elképzelt fémdarabot. A levegőt megtöltő, fülsüketítő fémsikolyok elárulták, hogy a metódus beválik, ezért tovább morzsolgatta és sajtolta össze a zászlóshajót. Ekkor már ki kellett nyitnia a szemét, hogy megnézhesse, mire képes. A hajó fémes borításának darabjai élettelenül hullottak a mélybe, a távolban vészjelző szirénák jelezték a legénység számára, hogy támadás érte őket. 

– Nem ússzátok meg ennyivel! – mondta, és szívéhez szorított öklét lassan lefelé vontatta. – Lejöttök, ide hozzám!


Ahogy a hajó akaratlanul irányt váltott, úgy érezte Krife is az öklét visszatartó láthatatlan erőt. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, ezért megfeszítette az összes, jobb karjában rejlő izmot, hogy felvegye a harcot az ellenálló monstrummal. A gépezet végül elindult a talaj felé, de ugyanabban a pillanatban a harcos látta a már földbe érkezett cirkáló orrát mintegy tíz lépésre megállni előtte, ezért tudta, hogy nem fog ráesni. Vagy ha mégis, az Erővel majd korrigálja a zuhanást. Úgy is lett, ahogy megjósolta:

A gép több kilométerre becsapódott a végeláthatatlan főút betonjába, majd addig siklott lomhán felé, amíg el nem érte a már megállapított távolságot. Hosszú perceken keresztül állt a két erő egymással szemben, míg végül a zászlóshajó oldalán felnyílt egy légzsilip. Az idegenek – akiket Krife eddig csak a híradóban vagy holtan látott – lassan előléptek kimért mozgásukkal, sötét ruházatukkal és halottakra emlékeztető arcukkal, amely nem feltétlenül a sápadtságtól volt fehér. Nem látott rajtuk arcfestést. Mindegyik kopasz volt, az arcuk megereszkedett, a szemük beesett, tekintetükből azonban mégis valamilyen megmagyarázhatatlan hatalom és leírhatatlan gonoszság áradt. Nyilván valamilyen elit osztag lehetnek. Az idegenek hosszasan nézték, a törmelékeket, fémdarabokat félre rugdosták, miközben ide-oda sétálgattak. Krife-ről viszont egy pillanatig sem vették le a szemüket. Ahogy lomhán, és mégis mereven mozogtak, helyet cseréltek, irányt változtattak, Krife megértette, hogy valójában pozíciót vesznek fel. Aztán eljött egy pillanat, amikor az összes sötét csuhás egyszerre megállt. A következő pillanatban mindnek a kezében hasonló fegyver jelent meg, mint az övében. A vörösen izzó, zajos pengék elő-elő bukkantak, még Krife fegyveréből is, majd felvette a védekező pozíciót, ezzel jelezte, hogy részéről a tánc kezdetét veheti. Hárman rontottak neki az első hullámban. Három különböző irányból érte a támadás, amelyeket három különböző mozdulattal hárított, és hárított, és hárított. Megpördült a tengelye körül, hogy a mögötte lévő visszavonulási útvonalat kihasználva elejét vegye annak, hogy ennyien körbe vegyék. Még meg sem számolta őket, de nem is volt fontos. A túlerő az túlerő – gondolta. – Még néhány hárítás, utána én veszem át a játékot. Ellenfelei ezalatt megkerülték a korábban támadó társaikat, és minden erejüket beleadva próbáltak lesújtani Krife védelmére, hogy ezzel lehetőleg megtörjék stabilitását, vagy legalább is megfélemlítsék. A vörös fény csapódott vörös fényhez, a szikrák néha elvakították a küzdő feleket, de csak egy kis időre. Krife számolta: eddig hat támadást hárított el. Egyvalaki rohamozott már csak, akivel még nem találkozott a csatában, így megállapíthatta, hogy heten vannak. Itt az én időm. Az utolsó rohamozás ellen is védekezést színlelt ugyan, de cserébe csak ellenfele elbizakodására volt szüksége. Közvetlenül azelőtt, hogy az utolsó rohamozó emberes lendületével lecsapott volna, Krife felbontotta védekező pozícióját, kardját megfordította tenyerében, hogy a penge kifelé nézzen, majd kezeit előre tartva alacsonyan, egy macska fürgeségével kúszott el támadója mellett, aki e pillanatban egy rekedt, már-már cigarettázott hangot hallatott. Kardjának hegye csak a felfodrozódott betont érte maga előtt, a vörös fény azonban hamar kialudt, a támadó pedig erőtlenül, fájdalmasan sóhajtva oldalra dőlt. Egy kipipálva, még hattal kell számolnom. Krife többet nem foglalkozott elesett ellenfelével, csak a többi fekete csuhással, akiknek mély, sárgás ködben izzó tekintete elárulta a hirtelen támadt bizonytalanságukat. Egyszerre, parancsszó nélkül indultak el egy új pozíciót felvenni, amelynek célja Krife körbekerítése volt. Piszkosan akarnak küzdeni, ahogy én is tettem az imént. Óráknak tűnő másodpercek teltek el, amíg a támadók a megfelelő pillanatra vártak, hogy egyszerre lecsaphassanak a magányos harcosra. Krife tudta, hogy kardforgatással ilyen helyzetben nem megy semmire, ezért magabiztosan visszahúzta pengéjét a hüvelyébe, majd lehajtotta a fejét és a gondolataiban az Erő hívó szavát hallatta. Érezte, hogy közeledik. Ahogyan azt is érezte, hogy támadói egyszerre megindulnak súlyos csapásaikkal. Aztán talpa elemelkedett a földtől, már csak cipőjének lábujj része érintkezett a talajjal, majd egy felsőbb hatalom szétfeszítette karjait, mellkasából hullámok törtek elő, ahogy ő az égbe kiáltott. A következő pillanatban az őt körülvevő démoni harcosok a levegőben repültek méterekkel arrébb, vagy éppen a törmelékbe csapódtak, Krife lába pedig visszaérkezett a talajra. Kinyitotta a szemét, amely a gomb megnyomását követően hirtelen vörösbe borult. Az egyik ellenfele súlyosan megsérült, ahogy a lezuhant hajóroncs oldalából meredő fémcölöpre érkezett, viszont abban a végletekig lelassult pillanatban egyikük lába sem érte a talajt az erő-kitörést követően. A most már gyülevésznek tűnő banda annyira szembetűnően dezorientált volt, hogy Krife még ha akarta volna, akkor sem tudta volna megállni, hogy szétcsapjon közöttük. 

Most van az én időm. Összeszedte minden dühét és haragját, amit az idegenek iránt érzett, amiért lerohanták a bolygóját, elpusztították a népe több városát és halomra mészárolták a fajtáját. Az érzelmei átvették tettei fölött az irányítást. Krife bosszúszomjasan, gyűlölettől fűtve véres őrjöngésbe kezdett a maga lehető legköltőibb módján. Ami néhány másodperccel ezelőtt a védelem köre volt, most már a pusztítás gyűrűjévé avanzsált, amelynek ő maga volt a középpontja. Elrúgta magát a betontól, s pengéjével az egyik sápatag harcos válla és feje között találta magát, aki ugyanolyan elhaló, rekedt sóhajjal búcsúzott el életétől, mint a korábban elesett társa. Nem tétovázott többet, egyből kitépte vörösen izzó pengéjét a halott húsból, hogy egy újabb csapásra összpontosíthasson minden figyelmével és lendületével. Hárítás. Ez az ellenfele volt a legfürgébb, viszont nem volt annyi ereje, hogy egy támadás kivédése után azonnal támadhasson, ezért Krife tovább pusztított. A vörösen izzó, gyilkos fénypengék nászt ültek, ahogy sorra csókot váltottak egymással, frigyükből pedig néha egy-egy megfeketedett, bűzlő sebhely fogant. Rövidesen második, majd harmadik áldozata is erőtlenül a földre érkezett, a roncsra szögelt szerencsétlen pedig az utolsókat fújta. Már csak két ellenfele maradt, és ekkor értette meg azt, hogy a küzdő felek ereje a mennyiségükben rejlett, de így, hogy egyre kevesebben voltak, előnyös helyzetük elszállt Krife pengéjének süvítéseivel együtt. Vágott jobbra. Vágott balra. Kitért. Hárított. Vágott ismét, és megint, megint, és megint. Végül már csak egy tőből levágott kar és egy felhasított száj tanúskodott arról, hogy ő a legnagyobb kardforgató, akit ez a szedett-vedett banda valaha is látott. A magabiztosság és dühös gonoszság, amit a sápadt, ijesztő külsejű elit alakulat néhány perccel ezelőtt még sugárzott magából, most gyermeteg nyögések, halálhörgés és könyörgés elcsukló, reménytelen hangjává változott. Krife volt annyira gerinces, hogy a kard általi halál kegyelmében részesítse azokat, akik az életére törtek. Lassan odasétált az összes haldoklóhoz, és egy-egy vágással megszabadította őket a szenvedéseiktől. Végre fellélegezhetett, nincs több fenyegetés, amellyel számolnia kellene. A zászlóshajó furcsa módon nem rendelkezett akkora méretekkel, hogy több száz fős legénységet hordozzon magában, így nyilvánvalóan ez a hét látta el a hajó irányítását. Azért pár fővel kevesebb legénysége is lehetett volna ennek a bárkának – gondolta, de a fülsüketítő, dobhártyaszaggató sikoly egyből megszakította diadalittas hivalkodását palástoló, szerény gondolatait.


A roncs közepe kiszakadt és felnyílt, akár egy korhadt halászbárka, amelyet tengeri szörnyek csápjai hasítanak darabokra. Krife abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy az Erő lehető legsötétebb használata képes csak ekkora fémhalmot ilyen játszi könnyedséggel hajtogatni, formálni… ahogy ő maga is tette. A sokat látott zászlóshajóból pár pillanattal később már csak egy jelentéktelen fémváz maradt meg, azonban a mélyéről egy különös szerzett bukkant fel tizedmagával. Krife először megszeppent a sok lebegő alaktól, de kis idő múlva ráeszmélt, hogy csak egyetlen komolyabb kihívással kell szembenéznie. Hosszúkás végtagokkal, robosztus alkattal rendelkező, falfehér bőrű, emberinek aligha nevezhető lény szállt alá a roncsból, öltözéke inkább betegesnek volt nevezhető, mintsem ésszerűnek. Szíjak, szegecsek, kampók és fémkarmok díszítették a ruháját olyan helyeken, ahol a gyakorlatiasság meg sem kívánta volna. Derekáról – akár egy levetett nadrágtartó – vaskos, csillogó láncok lógtak, az adott pillanatban azonban Krife nem tudta volna megmondani, hogy fegyvernek használja e őket, vagy csak dísznek. A tíz fő, aki a fenyegető jelenéssel lebegett együtt, valójában nem is harcosok voltak, hanem a hajóroncs egyenruhás irányítói és tisztjei. Krife pontosan felismerte őket. Szemük kifordult, amint egy furcsa, világos csatorna szállt a törzsükből egészen a fehér arcú alak jobb tenyerébe. Végtagjaik élettelenül lógtak a talaj felé, akár a marionett bábúk, akiknek csak a fő drótját irányítja a bábmester. A lelkükből valami a vezetőjük felé áramlott… valami, ami táplálta őt. A fehér arcú végig csak Krife-t bámulta feketére mázolt szemgödrében rejlő fehér szemeivel. Amikor lábai elérték a talajt, elengedte bábjait, a testük élettelenül hullott a földre. Végül szóra nyitotta a száját:
I’m C’tor Zgat Furian, the Arch-Inquisitor of the invading fleet. Who are you who dare standing in MY way? 

Krife nem szerette használni az angol nyelvtudását, különösen nem direkt kommunikációra, viszont nem lepődött meg, hogy C’tor ezt a nyelvet használja, hiszen a „készítők” így alkották meg. Úgy érezte, nem szükséges megtisztelnie őt ezzel a gesztussal. 

– Krife vagyok! Nézz szét a felkaszabolt embereid közt, és mond meg te, hogy ki vagyok és mit jelentek a számodra! 

– They were my minions, I have thousands of them. I see I’ll have to kill you myself, but I assure you, your death will be quicker and more insignificant, than tampling a leech with my boots. – C’tor matatni kezdett a bőrruhájára rögzített, felismerhetetlen rendeltetésű kiegészítőkkel. Krife már látta az egyre kivehetőbb, tüskés és javarészt egy férfi nemi szervre emlékeztető kardnyelet, amely a keze ügyébe került, ezért ő maga is a gombra tette a hüvelykujja hegyét.

A fények szinte egy időben bújtak elő, viszont ahogy Krife támadó pozícióba helyezte magát, C’tor kinyújtotta felé bal karját, az egyenruhás bábok tetemei pedig gyors és súlyos egymásutániságban Krife irányába záporoztak. Alig tudott kitérni mindegyik elől. Valamelyiket ketté kellett szelnie röptében, hogy a becsapódás ne késztesse a taktika ütemének elvesztésére. Amikor az utolsó torzót is átszelte vörös pengéjével, a röpködő belek és húscafatok zuhatagában meglátta C’tor kardják, amint az őszinte gyűlölettől fűtve, vérszomjától eldeformálódott arcát megelőzve lecsap Krife-re. A harcos csak egy korábbihoz hasonló erő-lökéssel tudta tehetetlen testét odébb kényszeríteni, mint amivel a felé repesztő gépjárművet is elhárította. Bár a kitörés mindkettejük irányát jelentősen megváltoztatta, Krife így sem tudta elkerülni, hogy C’tor kardjával megsebezze a vállát. Az égető fájdalom beléhasított, és akár egy műugró, aki háttal érkezett a vízbe, elengedte mindenét és átadta magát a fájdalomnak, ahogy hátra zuhant. Ő maga is a hátára érkezett, de ez legalább észhez térítette. Szóval ilyen érzés – gondolta, amint bukfencet vetett hátra, hogy ezzel leegyszerűsítse a felkelést. Igyekezett túltenni magát a fájdalmon, hagyni, hogy keresztülszálljon rajta. Most nem volt ideje szenvedni. A fegyvere még mindig készenlétben volt, ezért összeszedte az erejét és rohamozott. C’tor kettő vagy három vívó cselt és megtévesztést eszközölt ki a roham ideje alatt, mire a pengéjét tényleg hárításra használta. Krife-t az ötödik támadásánál elfogta a kétségbeesés: tudta, hogy ő maga a jövőbe lát, de mintha ellenfele megelőzné tetteit. Minden pillanatnyi látomása egy kétség volt, ami vagy megvalósul, vagy nem. Mintha C’tor befolyással lenne az időre. Ezek szerint ismerte minden lépését, így meglepetést nem lehetett okozni neki. Akkor viszont a nyers erő és ügyesség képes csak diadalmaskodni felette. Ismét támadott, majd megint. Egy-két támadást engedélyezett C’tornak, hárítás után pedig visszavonult néhány lépést, hogy erőt gyűjtsön, aztán a pengék újra összecsaptak. A sérülése szerencsére nem akadályozta a harcban, különben vert helyzetben lett volna. A két fél testi erővel próbálta legyűrni egymást, ahogy fegyvereik éles hangok és szikrák kíséretében egymáson vonaglottak. Másik kezükkel rászorítottak egymás csuklójára, C’tor pedig mélyen Krife szemébe nézett. A fiút elfogta a kétségbeesés. Lehet, hogy ő fog győzni. Túl erősnek és tapasztaltnak vélte, ő maga viszont még egy tehetséges kezdőnek számított még a saját szemében is. Frissen szerzett adottságai nem értek fel egy olyan velejéig romlott, kiismerhetetlen lény erejéhez, mint amivel C’tor rendelkezett. Krife egyre inkább átlátta a helyzetet: Ők ketten egy mágneses tér két különböző pólusa, amelyeknek találkozniuk kell egy megmagyarázhatatlan törvényszerűségnek köszönhetően. A hatalmasabb erő legyőzi a gyengébb akadályt. Rettegett, hogy ő a gyengébb akadály. Ellenfele szemében csak sötétséget látott, amely egyre mélyebbre hatott a lelkében, minél kíváncsiabban szemlélte. Egyre csak furakodott, csápjaival átkarolta Krife szívét, ő pedig beletörődni látszott a sorsába. Ha most elbukok, halálom talán mégis csak jelent valamit. Hiszen puszta kézzel megsemmisített egy egész űrhajót és kis híján a megmaradt legénységet is könnyű szerrel elpusztította. Talán az utókor elnézi nekem, hogy én, a kezdő nem voltam képes legyőzni egy akkora hatalmat, mint C’tor Zgat Furian, az inváziós flotta főparancsnoka. Nem volt más választás, a kezei egyre gyengültek, az ereje elhagyta, a fehér, démoni szempárból áradó gonoszság elgyengítette és ekkor úrrá lett rajta a félelem. Kezei ismét remegni kezdtek, ujjai pedig lassú és kínkeserves folyamatképpen leváltak fegyverének markolatáról. C’tor pengéje már csak centikre volt Krife arcától, ám egyszer csak a  beléhatoló sötétség áramlása megállt. Mintha gátba ütközött volna, vagy valami megakadályozta volna. A gonosz tekintet lassan megilletődötté, majd menekülővé változott. C’tor megpróbálta elhúzni magát Krife-től, de ő visszanyert erejével rászorított csuklójára, pengéjével pedig még erősebben tolta az elbizakodott fehér szerzet fegyverét a viselője felé. A csatorna, ami eddig Krife-be áradt, most irányt váltott és visszaégett, egészen a forrásáig. A szánalmas lény keservesen sikoltozott, amint felismerte az igazságot: Ma, ezen a helyen véget ér az élete! Minden izma ellenállást tanúsított, hogy a túlélés ösztönének érvényt szerezzen. Majd amikor Krife számára bizonyossá vált, hogy ereje maradéktalanul visszatért, egy ügyes csellel és egy pontosan kiszámított lépéssel megfordította a pengék állását. Ami eddig kívül volt, most belülre került és nem maradt más, mint hogy egy határozott mozdulattal elválassza a rémülettől teljesen eldeformálódott, sikoltozó fejet a nyakától.


A vörös fények kialudtak, a hosszúkás, fehér test pedig megcsonkítva érkezett a földre. Krife diadalmaskodott. Nem csak a testi fölénynek köszönhetően, hanem mert két olyan erő találkozott, amelyet azonos döntés szült, csak éppen az egyik létezése eleve el volt rendeltetve egy sokkal nagyobb hatalom által, mint amekkora hatalmat a mai napon bárki is tapasztalt volna. A fiú elvégezte küldetését. Behunyta a szemét, hogy átadja magát a megkönnyebbülésnek. Hirtelen több száz különböző búgó hang törte meg az eget. Pont olyanok, mint a zászlóshajóé, de már nem számított. Krife figyelmét ilyesmi már nem nyerte el. Hosszasan álldogált a saját maga teremtette sötétségbe burkolózva, és csakis a hallásának köszönhette azt, hogy tudomást szerzett a megszámlálhatatlan űrhajó földre érzekésének, az idegenek kimenetelésének és az ezernyi megszeppent sugdolózásnak. Érezte, hogy figyelik, ezért megszánta őket a tekintetével. Ahogy kinyitotta a szemét, meglátta a felfegyverzett idegenek végeláthatatlan hadseregét. Mindegyik különb volt a másiknál, sokan nem is tartoztak ugyanabba a fajba. Egyvalami viszont azonos volt: A szemük az egész világuk újraértékelésének dilemmáját árulta el. Kis idő múlva a sugdolózások egységessé szerveződtek, a tanácstalanság, amelyet ez a furcsa légió árasztott, most valahogy elmúlt, végül a hadsereg összes katonája konklúzióra jutott. Krife gyomra égni kezdett, a vér elszállt a fejéből, a bőre pedig a tarkójától egészen a talpáig libabőrös lett, ahogy a beton megremegett a földre érkező térdek súlya alatt.