The Revenant – A Visszatérő

Cotter Blackstone Blog,Film
Nem volt egy éve, hogy Alejandro Gonzáles Inaritu legutóbbi alkotása, a Birdman debütált a magyar mozikban. A Revenant egész pontosan egy nappal előzte meg az évfordulót. Engem már Michael Keaton vágatlan színház-tortúrája is lenyűgözött, és a barátaim is így voltak vele, csakhogy a moziterem 50 százaléka nem ezt a minőséget várta péntek este, úgyhogy a demonstratív kivonulás gyakorlatilag folyamatos volt.
Sejtettem, hogy a rendező ugyanezt a színvonalat akarja majd hozni Leonardo DiCaprioval is (adott esetben ugyanazon megközelítés alkalmazása mellett), és abban is biztos voltam, hogy az ország “Alekosz-kedvelő” rétege nem fog ráharapni a dologra, különösen, hogy csak feliratosan vetítik.
Ennek ellenére a Visszatérő jól szerepelt a nyitóhétvégén (84,5 millió forint; 59.600 néző), úgyhogy ezúton is elismerésem a hazai nézőknek, amiért végre normális filmeket kezdenek nézni a rengeteg szar helyett, és nem bánják, ha egy kicsit olvasni is kell.
Nehéz körülírni jelzőkkel, inkább csak az érzéseimet fogalmazom meg. A két és fél órás játékidő letelte után úgy voltam vele, azonnal újranézném, csak éppen kimerevítenék minden másodpercet, hogy alaposan kiélvezhessem a részletgazdagságot, a hangulatot és az érintetlen világot. Már a nyitánynál magába szippantott a XIX. századi amerikai határvidék, holott csak prémvadászokról és egy kvázi hétköznapi bosszútörténetről van szó. Persze, ehhez jelentősen hozzájárult a kamerakezelés, ugyanis vágatlan snittjeivel Emmanuel Lubezki megint rálicitált önmagára, szóval a Gravitáció és a Birdman után szerintem egy harmadik Oscart is be fog zsebelni.
Ahol a drámának el kell mélyülnie, ott a zene és a vágatlanság tökéletes összhangba kerülnek a cselekménnyel, ráadásul az eredeti helyszínek használatának köszönhetően végre “távolságot” is látni egy mai filmben;

Nem kell a szemünknek megakadnia a green screen generálta látvány illúzióban.

A színész gárda egytől egyig jó választás, és ez már csak azért is előnyös, mert a film jelentős részében kitölti az arcuk a képernyőt. A lencse néha emiatt be is párásodik, de sebaj! Annyira ügyesen beépül a dramaturgiába, hogy ez a “baki” fel sem tűnik. 
Vannak itt olyan indiánok, akiknek a törzséről nem is hallottam. Idővel feltűnik a tökös (avagy töketlen?) francia konkurencia, és mindvégig ott terpeszkedik a szemünk előtt egy olyan vidék, amelyről őszintén elhisszük, fehér ember még nem tette rá a lábát. A készítők lényegében csupa olyan tényezővel dolgoztak, amire nem számítottam, de valahogy mégis tudnom kellett volna, hogy ez a potenciál mindig is ott szunnyadt az amerikai kontinens történelmének mélyén.
Hugh Glass, a főszereplő megpróbáltatásai igazán tanulságosak (a cserkészek imádni fogják). A medvetámadás, mely tulajdonképpen meghatározza a plotot, annyira nyers és kegyetlen, hogy kis híján felnyögtem a moziban:
“Miért nem én rendeztem ezt a filmet?!“
Simán a kedvenc jelenetemmé avanzsál az elkövetkező néhány évre!
Még ha Leo alakítása nem is oly’ meghökkentő, jajveszékelése kellően átható, ahogy az akarat is szinte tapinthatóvá válik. Nem sajnáljuk, mert ő az Utazó Angyal archetípusa. Karakterének nincs szüksége change-re, mert csak a Goal, azaz a külső cél dolgozik, mely valójában azonos a Need-del, avagy a belső motivációval. Értsd: nincs jellemfejlődés, nem kutatja a lelki békét, nem akarja visszaállítani az élete normális kerékvágását, csupán megölni a fia gyilkosát; Túlélő ő az első pillanattól fogva, s e minőségét az utolsóig sem veszti el (csakhogy a túlélés addigra okafogyottá válik).
Tom Hardy karaktere, azaz az elszánt és önző, pénzsóvár Fitzgerald tökéletes antagonista, mivel ideális mértékben jutott bele jó is, rossz is; Joggal ítéljük el tetteit, de valahogy megértjük neki. A baj csak az, hogy sajnos tipikus Tom Hardy: medveként jár-kel, zsörtölődik a maga saját stílusában, ahogy beszéde is jellegzetes. Jó színész ő, de ezt már láttuk egy csomószor.

A feltörekvő Domhnall Gleeson (a kapitány szerepében) pedig egyre inkább “A” kategóriás Star Power tényezővé válik a szememben, úgyhogy ha így folytatja, rövidesen mindenki imádni fogja.

Az alábbi emlékezetes jeleneteket célszerű teljes odaadással megélni (SPOILER):
  • A nyitó jelenet: Az arikarák támadása (micsoda távlatok!);
  • Az anyamedve morcossá válik, ha a bocsai és közéje kerülsz;
  • Hogyan lásd el a sebed, ha csak puskapor áll rendelkezésre?;
  • Hogyan belezz ki Solo-mód egy tauntaunt… mármint egy lovat. Mr. Glass legalább nem tette szóvá a szagát;
  • Fitzgerald elmeséli, hogyan találkozott apja Istennel (némileg magyarázatot ad a lelkületére);

Érdekességek:

  • Inarritu kültéri helyszíneken forgatott, tehát természetes fényt használva, a forgatás emiatt folyamatosan ki volt téve a környezeti viszontagságoknak. Ráadásul az előzetesen kiválasztott helyszínek adott esetben már teljesen átalakultak, mire kiért a stáb.
  • A jelenetek kronológiai sorrendben forogtak,
  • Decemberben, azaz egy hónappal a bemutató előtt még nem volt leforgatva az összes jelenet.
  • Leonardo DiCaprio elmondása szerint ez volt élete legnehezebb alakítása: meg kellett tanulnia két indián nyelven, túlélő és gyógyító technikákat sajátított el, ráadásul nyers húst kellett ennie, annak ellenére, hogy vegetáriánus.
Share