Valhalla Rising

Sokáig vártam, mire rászántam az időt és megnéztem a Valhalla Risingot. Eleve tudtam, hogy lassú film, ráadásul Anti barátom még megspékelte a “nagyon trip” jelzővel, és mivel az utóbbi években – megritkulása révén – felértékelődött az elvont filmekre szánható időm, sokáig rostokolt a Megnézendő filmek nevű listámon.
A Valhalla Rising egyáltalán nem rossz film. Talán csak más, mint amire az ember számít. Való igaz, hogy kicsit pszichedelikus, kimért és öntörvényű, de mindez talán érthető annak fényében, hogy inkább egy szellemi kálváriáról, mintsem vikingekről szóló filmről beszélünk.

A történetről röviden (SPOILER ALERT):

Egy titokzatos, néma rabszolga (Félszemű, aki ennek ellenére nagyon jó harcos) felszabadítja magát fogvatartói rabigája alól, majd találkozik egy csapat megtért keresztény vikinggel, akik a Szent Földre tartanak, gazdagság és föld reményében. Félszemű velük tart, de a hajóúton több napig tartó köd akadályozza őket a haladásban. A szomjúságtól hullani kezdenek, időnként egymás ellen fordulnak, végül rájönnek, hogy egy ideje már édes vízben hajóznak.
A csapat egy rejtélyes folyamvidéken találja magát. A föld érintetlennek tűnik, a táj nem fogható semmi ismerthez, legalább is számukra. Kikötnek, majd felderítik a vidéket. Miután egy temetkezési helyre lépnek, számuk fogyatkozásba kezd. Továbbra sem bizonyos, hogy a Szent Földön vannak-e, ugyanakkor sokan arra gyanakodnak, Félszemű a pokolba kísérte őket.  A vezetőjük úgy dönt, megtéríti ezt a világot. Tudatmódosító anyagok hatására valóban pokoli, kétségbeesett és reményvesztett állapot lesz úrrá rajtuk, melyből kijózanodva a csapat java része úgy dönt, visszatér a hazájába.
Nem lövöm le a végét, de annyit elárulok, idő kell, hogy összeálljon a kép… Ám amikor ez megtörténik, az tényleg “nagyon trip.” A történet 6 rövidebb felvonásra tagolódik, mely amellett, hogy méltóan követi a klasszikus sztorivezetési metódust, kiváló táptalajt szolgáltat a Valhalla-szimbolizmus folyamata számára. Nem árt utána olvasni a főbb viking istenek történeteinek, ha jobban meg akarjuk érteni Félszemű karakterét.
Meglepő, hogy Nicholas Windig Refn rendezte, akit elég jó rendezőnek tartok, mióta láttam tőle a Bronson, illetve a Drive – Gázt! c. filmeket. A számlájára írom, hogy most is nagyszerűt alkotott, de a Valhalla Rising inkább Terrence Malick és Lars von Trier szerelemgyerekének tűnik, már ha a lassú természetközeliséget és a felkavaró ábrázolást nézzük.

 

Nem mindennapi alkotással van dolgunk.


Véletlenül sem közönség-, inkább kísérleti film,  mely után zavartalanul élhetjük tovább az életünket, de számítsunk rá, hogy egy kevés ideig töprengően fogunk bámulni magunk elé.

Vannak azok a darabok, amelyekre azt mondják, más ember leszel, miután megnézted (például a Krisztus utolsó megkísértése, vagy a Mechanikus narancs). A Valhalla Rising is ilyen, legalábbis számomra. Pontosan azt kaptam tőle, ami elmaradt az Istenek kalapácsa után. Autentikusságot és komolyságot képes nyújtani, és nem támogatja a vikingfilmek akciózsánerré formáló folyamatát.
Nem áll be a sorba, éppen ezért többet ad, mint egy közönséges szösszenet. Fenébe az általános értékeléssel. Még több ilyet!

Ha a cikk tetszett, hallgasd meg rövid, ám tartalmas véleményemet a Valhalla Risingról, melyet a Vérfrissítő Podcast keretében adtam elő: