A Béke Kora II.

Nagyjából nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött. A nagyhatalmak képviselői felvilágosultabb eszméket kezdtek vallani és hajthatatlanul kitartottak mellettük. Sorra belátták, a háborúzás és a fegyver által elkövetett mészárlások semmilyen tekintetben nem nevezhetők megtűrhető jelenségnek az emberiség utópisztikus jövőjében. Először fordult elő, hogy nem csak mondták: „Az emberi élet a legvédettebb érték,” hanem tettek is érte. A legerősebb állam vezetője kezdte el a mozgalmat, a többiek követték. Eltelt pár kormányciklus, a testületek számos alkalommal ültek össze, meghozták a szükséges rendeleteket, végül a fegyverszállítmányok elindultak az olvasztókemencék felé. A fegyvertartást szigorúan büntetendő cselekménynek minősítették. Az összes fellelhető, élet kioltására alkalmas gépi eszközt be kellett szolgáltatni, a lőszergyártást leállították, az utolsó lépéssel pedig felszámolták a gyárakat, ezzel együtt az egész ipart. Eljött egy nap, amikor képtelenség volt akármilyen módon lőfegyvert és lőszert előállítani, beszerezni vagy birtokolni. 


A modern kor emberei közösen ünnepelték a Béke Korának első napját. Szép idők jöttek, persze a gyilkolás így sem maradt abba. Az emberi természet nem változik meg egy átfogó törvénymódosítással, ugyanakkor jóval kevesebbszer jelentettek emberölést. Az ismert világ prosperált, a periféria országai fejlődtek és modernizálódtak, a társadalmuk sokasodott. Eltelt húsz év és az emberiség még tovább gyarapodott. Aztán egy-két újabb dekád után azon kaptuk magunkat, hogy kezdünk túl sokan lenni. Felmerült a születésszabályozás szükségessége, ami hamarosan világszínvonalú konferenciák témájává avanzsált. Az emberiség túlnépesedett és ez a bolygó készleteinek rovására ment. A hatalmasok – főként a kényelmüket, a tele hasukat és a magánszférájukat féltve – falat emeltek maguk köré, amelynek biztonságában kieszelhettek valami megoldást az apjuk bűneire. Nemsokára a centralizált világ java részéből ismét periféria lett, ahol senki nem fért meg egymás mellett és mindenki szegény volt. Egy napon egy tudós, Carl Floris Cornelissen előállt korszakalkotó tervével, amelyet legalább akkora ellenállás fogadott, mint amennyire abban az időben szélsőségesnek számított, viszont mindenki átlátta az értelmét. Ez volt a Cornelissen-jelentés. A világgazdaság teljes reformját javasolta, emellett a büntetőtörvények egyes szakaszainak globális dekriminalizálása is fontos mozzanata volt mindannak, amit az általa kidolgozott Ramesszis-modell előírt.


Pár méterrel magasabbról esett a földre, mint szeretett volna, de ez nem számított. Már hozzászokott a nagyobb zuhanásokhoz is és figyelt a lábára. A drone odébb zümmögött, az üldözői pedig trágár szitkokat kiabálva próbáltak valamilyen tűzlétrát keresni. Raja egy üres, romos háztömb mélyén lévő udvar kellős közepén találta magát. A levegőben szálló por arról árulkodott, hogy percekkel ezelőtt itt még emberek tömegei voltak, de a gyilokcsapat közeledtére elmenekültek. A helyszín tökéletes volt ahhoz, hogy előnyt kovácsoljon belőle. 


A lábában lüktető fájdalom azonban ráébresztette valamire. Elege volt a menekülésből. Néha jó heccnek tűnt, különösen, amikor lefutott egy egész bandát, de akkor is az életéért rohant, ahogy mindig is tette. Örökösen mások jóindulatából élt és azon kevés fizetségből, amit a tanításért és gyakorlatokért kapott. Tudta, hogy megvannak a képességei ahhoz, hogy leszámoljon velük és úgy döntött, használni is fogja. Egy pillanat alatt felmérte, mi áll a rendelkezésére. Kiértékelte a rejtekhelyeket, kategorizálta a környezet nyújtotta lehetőségeket és már el is tűnt a romok sötétjében, amikor a bástyafalat képező szikladarabok a tér közepére zuhantak.


Hosszú percek teltek el, mire megérkezett a csapat összes tagja. Némelyikük óvatosan közelített, mások kapkodva, hevesen indultak meg a lelakott épületek felé. Az alfa határozott hangnemben utasításokat osztogatott az embereinek. Rajának volt ideje megszámolni őket. Öten voltak, közülük ketten még fiatalok és türelmetlenek. A nagyobb darab, izmos vezetőt egy görnyedt hátú, ősz veterán, valamint egy kövér, szakállas ember kísérte. Mindegyikük csövet, fejszét vagy bunkós botot hordott fegyver gyanánt. Az összesnek megvolt a gyengéje, ami a vesztét okozhatja. A tér túloldalán álló épület elülső fala túlságosan rozoga volt, szinte csak pár tégla tartotta, úgyhogy annak az igénybevételét tekintette első taktikai lépésének. A romok résein átmászva megkerülte a teret. Annyira hangtalanul mozgott, hogy szinte ő maga sem hallotta a lépteit. A csapat nem tágított és egyenlőre békén hagyta azokat az építményeket, amelyekben éppen tartózkodott, így hát nem kellett kapkodnia. A roskatag falhoz érve alaposan átnézte a szerkezetét és a benne keletkezett hibákat. Úgy ítélte, nem elég instabil, ezért lassan kiemelt még pár téglát és hangtalanul a földre rakta. Ezután a kezébe vett egy csavarkulcsot és kétszer rávágott vele a szobában álló fémkorlátra. A hangzavarra a két fiatal gyilkos vérszomjasan megindult a rom felé. Az alfa öblös hangján megpróbálta visszafogni őket, de nem figyeltek rá. Csak rohantak, egyenesen a vesztükbe. Amikor már majdnem a bejárathoz értek, Raja felkapaszkodott a plafonon futó csövek egyikébe és egy íves mozdulattal, mindkét lábával belerúgott a falba. A súlyos tömeg eldőlt és ráomlott a gyilkos szándékú fiatalokra. Amíg ő az állmennyezet egyik résén keresztül felmászott a még takarásban lévő felső szintre, a szél elfújta a régi, meszes téglák okozta port és a két fiú nem kelt fel többé. A három hátra maradt tag megindult a baleset helyszíne felé. Az alfa ért oda leghamarabb, a kövér még félúton se volt, az öreg pedig alig tett meg pár lépést. Pont, ahogy Raja számított rá. Próbálták kiszedni a társaikat a törmelék alól, de nyilvánvaló volt, hogy az ő sorsukat tekintve hiábavaló minden kísérlet. Amikor a vezető felnézett, egy apró kavics találta el a homlokát, amitől az arcához kapva felkiáltott. 

– Jól jön az a pár rúpia. Látom, ma este húst vacsorázom! – hergelte őket a romok mélyéről. – Inkább menjetek haza. Úgysem tudtok elkapni!

A vérző arcú tag ezek hallatán éktelen haragra gerjedt. Fegyverét két kézbe fogva betört a romok közé, a sötétbe, ami Raja birodalma volt. Ő és a kövér az épület küszöbén szétváltak. Már el is vesztették egymást a kanyargó folyosókon, amikor a csoszogva érkező idősebb tagot a bejáratnál egy utolsó lehulló kőszikla verte fejbe, majd kiterült és vörös tócsa kezdett terebélyesedni alatta. 

A maradék két fegyveres olyan erősen trappolt, hogy Raja befogott füllel is hallotta volna őket. A vezér az indulata miatt, a túlsúlyos tag pedig a súlyának köszönhetően. Minimalizálni akarta a kockázatot az utolsó küzdelemre, ezért az utóbbit választotta következő áldozatának. A melák lihegett a szakálla mögül, ahogy a sötét, lepukkant folyosókon kanyargott bunkósbotjával a kezében. Verejtéke a szemébe csorgott, ezért a szemei nagyon apróra szűkültek és folyamatosan pislogott. Az egyik sarkon befordulva egy lendületes csavarkulcs nagyobbik vége találta állkapcson, amitől egy pillanat alatt a földre került. Félelmében nem is küzdött a sorsa ellen, nem védte az arcát és nem próbált meg felállni. Csak üvöltözött a semmibe: 

– Aiman! Aiman! Aiman! – És ez így ment, amíg egy újabb sujtás ki nem végezte.

Az alfa számára egyértelművé vált, hogy egyedül maradt, de ez a felismerés egy jottányit sem vett vissza az indulatából. Ölni akart, kezdett éhes lenni és a bosszúvágy csak fokozta a dühét. Forgatott egyet a fejszéjén és elindult a hang irányába. Hangos léptekkel menetelt végig a folyosókon, nem nézett semerre, csak előre. Az egyik kanyar után meglátta a túlsó végen társa holttestét. Lelassult és hosszan figyelte, hátha mozog még a mellkasa. Ebben a pillanatban egy fémdarab általi erős ütés érte a tarkóját. A teste megrándult, aztán hátrafordult és szembe nézett a nyüzüge kis vakarccsal, akit fél napon át üldöztek. Felemelte a fejszét, hogy lecsapjon rá, de a folyosó túl szűk volt, ezért megakadt a plafonon. Addigra Raja ismét támadott. Csavarkulcsát maga elé lökte, egyenesen a hatalmas izomtömeg arcába. Állkapcsának roppanó hangja jelezte, hogy a kisember sikerrel járt. A monstrum fejszéje fémes hangot hallatva érkezett a földre. Ezután ököllel próbált gyorsan pontot tenni a mondat végére, de Raja egy csatornafedéllel védte magát, így hát minden egyes ütés csak a támadónak okozott további fájdalmat. Ki akart törni a szűk helyről. Itt nem volt képes felvenni vele a harcot. Egy határozott mozdulattal megragadta a nyakát és minden erejét beleadva átmenetelt ajtókon, vékony kartonfalakon és ablakon, végül ismét kint találták magukat, az udvar porában fekve. Az alfa hamarabb tápászkodott fel, mint Raja, így hát új lendületet véve megrohamozta, hogy egy elsöprő ökölcsapással elintézze. A fiú azonban gyors volt. Egy hátra bukfenccel kimentette magát, majd a jobb tenyerében rejtegetett szilánkdarabbal össze-vissza vagdosta ellenfelét. Kezei úgy jártak, mintha csak a propeller szárnyai lettek volna. A nagy ember lassú volt és a homlokából ömlő vér pár másodperc alatt elvakította. Üvöltve kalimpált a vörös fátyolos világban kutakodva, hátha elkaphatja Raját, de nem talált semmit. Idő után nem hallott egy lépést sem. Félelem költözött a szívébe. 

Alkarjával megtörölte a szemét. Körbe nézett, de nem találta őt. Úgy gondolta, biztos kihasználta az alkalmat és elmenekült. Nagyjából egy időben vette észre a sajgó, bénító fájdalmat a tarkójában, az állában és kis híján az összes végtagjában. 

Ekkor a romok közül előlépett Raja, kezében az ívelt nyelű fejszével. Céltudatosan haladt a hörgő alfa felé. Az utolsó métereken csapásra emelte a fegyverét, amire az óriás válaszképpen arca elé tartotta a kezeit, tenyérrel kifelé, hátha a támadás pillanatában vissza tudja venni azt, amit eltulajdonítottak tőle. Raja meg is indította a szekercét, azonban nem sújtott le vele. Megpördült. Hagyta, hogy az alfa eltakarja a saját arcát, aztán a második körrel, nagyobb lendülettel a törzsébe mélyesztette a fémet. A nagyembert elhagyta minden ereje és összeesett. Nem hitte el, hogy végül is egy gyerek okozza a halálát. A fájdalom teljesen megbénította. Csak lihegni volt képes. Raja a kiterült test fölé lépett, maga mögé lendítette a fegyvert, majd teljes erejét beleadva széthasította a gyilokcsoport vezetőjének fejét. Felsóhajtott. Egy új emberré vált és életében először nem a menekülés művészetén törte a fejét.
Megvárta, amíg a drone visszaereszkedik hozzá. Lencséit a kiterített emberre irányította, majd kattant egyet. Raja felé fordult, aztán dallamos, búgó hangokat követően egy kitartó sistergés jelezte, hogy megnyitotta a kommunikációs szelepeit.
Öt áldozat – szólt belőle tagoltan egy finom, mégis gépies női hang. – Jelenlegi árfolyam: 12 rúpia per fő. Számítás… Gratulálunk. Az Ön számlájára 60 rúpia került átutalásra. – majd elrepült.

12 rúpia? – gondolta. – Régen 5 volt. Érdekes, hogy még az emberi élet is inflálódik