A Béke Kora I.

Szúró és könyörtelen fájdalom hasított Rajajobb térdébe, ahogy megérkezett a szomszédos ház meglepően széles teraszának betonfelületére, majdnem öt méter hosszú röptét követően. Még sosem ugrott ilyen távolra, ugyanakkor életében most először felejtette el a földet érés után egy precíz bukfenccel elejét venni annak, hogy teljes testsúlya az ugrás lendületével együtt a lábán összpontosuljon. Az apja tanította meg erre, még egészen apró korában a maga sajátos módján: Háromszor egymás után elmagyarázta, majd vállra vette, felmászott a magas kőkerítésükre és arccal előre behajította gondozatlan, kavicsos kertjükbe. Rajának szerencsére elsőre sikerült elhárítania a becsapódást, így az apja bizonyára büszke volt rá. Ezen érzelmeit – ha voltak egyáltalán – azonban sosem mutatta ki. Minden ehhez hasonló mérföldkő átlépésével mintha tudatosan átrendezte volna a figyelmét egy újabb gyakorlásra váró területre. Hasonlóan bizarr helyzet alakult ki, amikor azt akarta megtanítani fiának, hogyan használjon különböző széles és vastag fémdarabokat pajzs gyanánt: Egy egész marék éles kaviccsal kergette végig az udvaron, amelyek legalább annyira ártalmasak voltak, mint amennyire aprók. Apja időt sem hagyott arra, hogy az instrukciók után gondosan kiválasszon egy alkalmas üstfedelet vagy egy fémtálat. Azonnal hajigálni kezdte őt, és ezt annyira erőszakosan és kegyetlen módon tette, hogy Raja félelmében kimenekült a falakon kívülre, de még ott sem hagyta abba. Még akkor sem, amikor már magzati pózban, a földön fekve zokogott. Aztán egyszer csak vége lett a testéhez csapódó éles kavicsok záporának, de hogy ezt annak köszönhette, hogy apja markából elfogyott az összes darab, vagy annak, hogy szerinte megtanulta a leckét, már akkor sem és felnőttként sem tudta megmondani. Lehet, az őket körülvevő, végeláthatatlan embertömeg legközelebbi tagjainak reménytelen és értetlenséget sugárzó, egyenesen rájuk meredő tekintete volt az, ami apja kedélyeit lecsillapította, de talán az a néhány meztelen, sárban és szemétben fetrengő kisgyermek túlzott közelsége nem adott elég teret a további hajigáláshoz.
– Öt rúpia! – csak ennyit mondott, utána a kezénél fogva felemelte és sietősen visszahúzta a lakásba. Ezt akkoriban gyakran mondta. Raja kiskorában sokat törte a fejét, apja vajon mire célzott ezzel, amikor elcsukló hangon, összefüggéstelenül kiabált az anyjával és egyre csak ismételgette. – Öt rúpia! Öt rúpia!

A kavicsos incidensnél már volt sejtése, de nem bánta volna, ha szülei időnek előtte leültetik, és hosszasan kitárgyalják az aktuális gazdasági reformmal kapcsolatos tudnivalókat. Ez akkor volt és már elmúlt. Raja futtában gyors pillantást vetett a világra, mely ifjúkorától fogva menekülésre kényszeríti. Mára már minden más lett. Kevesen élnek azok közül, akiket fiatalon ismert. A végeláthatatlanul sorakozó irodaházak akkortájt kezdtek tömött nyomortanyává alakulni, most viszont lelakottak és kietlenek. Szürkén tornyosulnak egymás mögött. Alattuk dzsungel terebélyesedik, a tekergő növények alatt pedig – bár innen nem látható – a nyomor honol. Megsokasodott egerek, akik szétszélednek a ragadozó madár közeledtére. 

Felismerte, hogy egyik legfontosabb végtagja nem az akarata szerint mozgott. A fájdalom, amely majdnem minden mozdulatánál belé hasított, egyre csak akadályozta őt a szabad mozgásban, és még a terasz korlátja felett sem tudta annyira könnyelműen átemelni jobb lábát, ahogyan még tegnap sikerült megmászni vele egy négyemeletes épületet röpke két perc alatt. 

Ekkor elfogta a kétségbeesés. 

Egész életében csak csiszolta túlélési rutinját, most viszont egy nagyobbnak szánt ugrás jóformán kockára tett mindent. Ha a másik utat választja, a nyomortelepek lapos tetejét összekötő rámpákon keresztül  – amely ebből a szempontból sokkal biztonságosabb lett volna -, most bizonyára a szorosan egymáshoz simuló, sikátor nélküli házak tetején ugrándozna. Ugyanakkor üldözői is valószínűleg a sarkában lennének, sőt, lehet, hogy már el is kapták volna. Ezen az útvonalon viszont nem követték, mivel nem mertek akkorát ugrani, mint Raja. Ők vélhetőleg a mélyben kötöttek volna ki, ha utána jöttek volna. Néhány közülük már biztos halottak lennének, legalább is az üldözöttnek ez volt a célja az ugrással. Az ember a mai világban mindig túlértékeli a képességeit és jelentősen alábecsüli a gravitáció törvényét. Egyes elméletek szerint a természet egyensúlyfenntartó folyamata miatt lettek ügyetlenebbek, meggondolatlanabbak, valamint veszélyesebbek önmagukra és másokra nézve. Raja sem volt különb ennél. Nyilvánvalóan nem tartana itt, ha kicsit is féltette volna a testi épségét, bár e tényt a pillanatnyi halálfélelme erősen megcáfolta. 


A csapat tagjai ravaszak voltak. Nem követték őt és nem próbáltak meg hasonlóan nagyot ugrani. Inkább kerülő úton indultak, hogy egy pallót használva, a többi ház tetején egyensúlyozva eljussanak a fiúhoz. Lenézett, és tudta, egy zuhanást nem élne túl. Ha nem a becsapódás ölné meg – amit most képtelen lenne elhárítani – akkor egy vagy több csontjának törése szögezné a talajhoz egészen addig, amíg üldözői odaérnek, majd szokásukhoz híven megállapodnak abban, hogy kit illet a végzetes csapás. Már számtalanszor látott ilyet és az utóbbi években egyre gyakrabban alakultak gyilokcsapatok. Felnézett és szíve még jobban összeszorult az egyre közeledő banda láttán. Pulzusa felgyorsult. Ekkor egy pillanatra lendületet vett, hogy a ház falába kapaszkodva megkíséreljen lassan lemászni, de amikor konstatálta, hogy a háztetőt övező bástyafal romjaiból milyen sok és milyen nagyméretű sziklák maradtak meg, egyből átértékelte szándékát. A kaviccsal dobálás szomorú és fájdalmas emléke mára már legyőzhetetlenül befészkelte magát a lelkébe. Ha mászva indulna el lefelé, üldözői biztosan az éles kőtömböket használnák, hogy a mélybe kényszerítsék, annak az esésnek pedig nem lenne íve, hogy bukfencet lehessen vetni, nem beszélve arról, hogy az egyik szikla esetleg a fejét találja el.


Nincs más választás! – gondolta. „Árral szemben” kell futni! Ezt a technikát is az apja tanította neki, de a barátaival fejlesztette tökélyre, amikor éjszakánként túlsúlyosabb emberek csapatait keresték fel, akiknél kisebb volt a kockázati tényező. Akkor még ritka volt a gyilkolás-orientált csoportosulás jelensége, ezért összeverődött nincsteleneket kellett felhergelni, hogy üldözőbe vegyék őket. Kétségkívül az egyik leghatékonyabb taktika, és amennyire izgalmas, annyira veszélyes is. Akkor is célszerű alkalmazni, amikor a menekülő zsákutcában találja magát és az egyetlen kijárat az, ahonnan érkezett, még akkor is, ha tíz-húsz ember áll az útjában. A kivitelezés legfontosabb szabálya, hogy nem érdemes teljesen meghátrálni, de ugyanakkor fejvesztve sem szabad menekülni, mint az űzött vadkan, aki az életét féltve bárkin vagy bármin áttör. Rá kell érezni, mikor van a sprint ideje, mikor jön el az a pont, amikor meg kell állni, mikor kell felvenni a harcot egy vagy több akadállyal, a veszély pedig nő, ahogy az ember egyre mélyebbre kerül üldözőinek örvényében. Amikor átrohan a vonalukon, csak szemből kell támadásra számítania. Középen a legkockázatosabb: ekkor körbevesznek az ellenségeid és a pillanatok töredéke alatt dől el a sorsod. A végén már csak hátulról foghatnak meg, de ott amúgy is csak futni kell. Ez egy olyan tudomány, amelyet nem lehet könyvekből megtanulni. Erre születik az ember.

Hiába ez a felfogás, Raja sérült lábával nagyon kockázatosnak érezte az árral szemben futást, de jelenleg semmi más lehetőséget nem tudott elképzelni. Az épületek túl magasak, a tetők túl romosak, a tér pedig túl nagy volt. A szemben futásra egy ilyen tág terület nem alkalmas, mert ez nekik is lehetőséget ad, hogy megkerüljék a menekülőt.


Most akkor is meg kell próbálnom – döntötte el magában. Ahogy lábát visszaemelte a korlát fölött a teraszra, hogy felkészüljön a kockázatos taktikára, hirtelen hümmögő hangot hallott egyre közeledni. Amióta ez a hang létezik, csak egyetlen jelentéssel bír: gyilkolni fognak a közelben. Ahogy a spectator drone alászállt az épületek között, masszív kamerájának lencséjét addig-addig forgatta Raja felé, amíg egy nyikorgó hanggal jelezte, hogy az azonosítására készül. Itt az én lehetőségem! – jött rá a fiú. Még sosem próbálta meg bevonni a drone-t a menekülésbe, bár egyszer az útjába akadt egy, így reflexből maga mögé vágta, hogy ezzel akadályt képezzen az üldözőinek. Illetve vágta volna, mivel a drone-ok túl erős taszítóerőt termelnek ahhoz, hogy csak úgy dobálni lehessen őket. Viszont belekapaszkodni és meglovagolni, az már egy egészen más kérdés. Raja két dologban volt biztos: egyrészt, hogy nagyon furcsa élmény lehet testközelből érezni az ilyen gépet körülölelő energiákat, másrészt, hogy nincs más választása. Ha nem próbálkozik meg ezzel az őrült tervel, méghozzá most azonnal, akkor perceken belül halott lesz. A gyilokcsapat alfája már csak egy lépésnyire volt tőle, amikor elrugaszkodott. A termetes férfi fejszéjével éppen, hogy elhibázta a suhintást. A fegyver súlyos vége hangosan csattant a terasz korlátján, melyet az alfa szitkozódása követett. Raja a következő pillanatban már a spectator drone peremébe kapaszkodott rettentően erős ujjperceivel, és teljes súlyával igyekezett lassan és komótosan a földre kényszeríteni a lebegő masinát. A gép ekkor láthatóan zavarba került, már ha egyáltalán zavarba jöhet egy távvezérlésű fémtákolmány. Ide-oda forgott, kattogott, visított és az erőlködés hangját hallatta. Viszont nem tudott mit kezdeni a kapaszkodó fiú súlyából fakadó húzóerővel, ezért kénytelen volt elindulni a talaj felé. Ez a süllyedés nem rajta múlott, így hát azonnal küzdeni kezdett ellene. Raja ujjait zsibbadás járta át, ahogy a fémvázat fedő, tarka színű, sistergő energia hullámzott rajtuk. Az élmény hirtelen szúrásba, majd égető érzésbe fordult át, amely igen csak próbára tette Raja kitartását. Megpróbált más izmokat is bevonni a kapaszkodásba, de az egyre növekvő, borzasztó fájdalmon ez sem segített. Születőben volt benne egy késztetés, hogy elengedi a peremet, ám tudta, ha enged az érzésnek, lezuhan és meghal. Megpróbálta elterelni a figyelmét a gép vázának részleteire összpontosította. Made in Malaysia – olvasta le az egyik hegesztett fémlemezre írt apró betűs szöveget. 

Helyben készült – gondolta fájdalmai közepette. – Egészen újnak tűnik.


Jól ismerte a márkajelzést is, amely a váz túloldalán, fehérrel nyomott betűkkel díszelgett, így szükségtelen volt megnéznie. Tudta, az utóbbi időben egyre több drone-on látni, de nem volt ötlete, hogy a túlélők számára jót vagy rosszat jelent a rövid szöveg: KILLSTREAM.ORG

Raja az ereszkedés közben eltűnődött, vajon honnan indult ez az egész őrület.
Az előtt is ilyenek voltak az emberek?

(folyt.)