Everest


Ugyan nem láttam az összeset, de kijelenthetem:

Az Everest a legjobb hegymászós film, ami a témában készült!

Ennek rettentően egyszerű oka, hogy nem egy tucatfilm, nem blockbusternek szánt sztárparádé, hanem igenis komoly, szakmailag és dramaturgiailag teljesen korrekt mű, amelynek minden egyes pillanata azt sugallja, a legideálisabb csillagzat alatt született.
Igaz történet alapján” – sejlenek fel a fehér betűk a feketeség közepén, ahogy azt megszokhattuk katasztrófa-, illetve horrorfilmek esetén, s bár van valóságalapja (az eset tényleg megtörtént), úgy gondolom, teljesen másról van itt szó, mint a múlt reprodukálásáról. Mert ugyanis a hangsúly itt a hegymászáson van; a lehetséges szcenáriókon, melyekre nem kis esély van, ha az ember erre a sportra szánja pénzét és idejét (valamint rosszabbik esetben életét).
Volt szerencsém nem olyan rég meghallgatni Klein Dávid előadását. Azóta érdekel a hegymászás, persze a mozi után elhatároztam, a Rám-szakadék lesz a legnagyobb kihívás, amely ezen területen érhet engem.
Egy felmérés szerint több, mint 250 ember vesztette életét a hegyen. Nem is a hideg miatt, inkább a lavinák, jégmozgás, illetve az oxigénhiányból származó fáradás, ödémásodás és tudatzavar miatt. Merthogy ez a legnagyobb ellenség 8800 méter magasan… ahol a Boeing repül.
Oxigén nélkül az elme sok mindenre képes, például elhiteti az emberrel, hogy melege van a föld legmagasabb pontján, furcsán kezd viselkedni, logikátlanul cselekszik és minderről az emlékei sem lesznek pontosak, már ha egyáltalán le tud jönni. Ez az elem 100%-ig kitölti a vásznat, nem didergő embereket kell néznünk két órán keresztül, hanem levegőért kapkodó kalandorokat, akik tulajdonképpen felfelé mennek, aztán le…

…de hogy ezt mennyire jó nézni!

Lélegzetelállító, hiteles képet kapunk a küzdelemről, a hegyről, a hegymászó-mentalitásról, az elképzelhető akadályokról, és ne gondoljuk, hogy bárminek is hollywoodi klisé szaga van. Tudom magamról, hogy nem vagyok megrögzött kritikus, de ha úgy érzem, a filmben valami nem volt kerek, azt nem hagyom szó nélkül.

Az Everest nálam “tökéletes-hibátlan” kategória.
A következő elemekre/jelenetekre ne számítsunk:
– Átugrás a szakadék felett, csákánnyal félkézzel megkapaszkodás;
– Zuhanó emotion-karakter kezének utolsó pillanatban való elkapása “megvagy” felkiáltással;
– Amerikai zászló;
– Irreális teljesítmény a főszereplőtől az otthon zokogó felesége unszolására, főként a születendő gyerekükre hivatkozva;
– Kezeket széttárva üvöltés;
– Fellélegzés a végén;

Amire számíthatunk:
– A néző megtisztelése könnyfakasztó realizmussal;
– A kegyetlen valóság;
– Dokumentarista megközelítés a dráma szem előtt tartása mellett;
– Tökéletes rollercoaster-hatás;
– A 90-es évek imádnivaló korlenyomata;
– Szakmai pontosság (Klein Dávid talán vitatkozna velem, hiszen ő pro);

Úgy gondolom, aki szeret életben lenni, az nem vágyódik egy olyan helyre, ahol nincs levegő. Biztos vagyok benne, leírhatatlan élmény lehet végigcsinálni, aztán a hegy csúcsáról, a világ tetejéről lihegve végignézni a világon. A szívem mélyén irigylem is ezt a teljesítményt. Mégis, ha valaki neki indul a Mount Everestnek, az nyilván számol azzal, hogy ott marad amellett a 250 megfagyott halott mellett. Ezért is nem tartom szomorúnak a filmet… mert olyan emberek tragédiájáról szól, akik felelősségük teljes tudatában indultak neki a csúcsnak, és talán meg sem tudták válaszolni, miért csinálják.