Dan Simmons: Hyperion bukása ajánló

A Hyperion irodalmi űropera megfilmesítéséről szóló hír hallatán engedtem a kísértésnek, és beszereztem a folytatását, amit egyébként is el akartam olvasni előbb-utóbb.
Már korábban cikkeztem arról, mennyire lenyűgöző alkotás ez a Hugo-díjas sci-fi, és hogy teljesen beigazolta az elvárásaimat, sőt, még túl is mutatott rajtuk.
Mivel tisztában voltam vele, hogy a második könyv kénytelen elhagyni a Canterbury meséket idéző struktúrát, kissé fenntartásokkal álltam neki, bár tudtam, ennek ellenére is abszolút megvan a létjogosultsága, tekintve, hogy a zarándokok történetének grandiózus lezárását ígéri.

És a fenébe is, sikerült neki!


A sztoriról:

Való igaz, hogy az „egymásnak mesélős” felállással nem találkozni ebben a kötetben, és ez szomorú, mert az előzőnek ezáltal állati jó hangulata volt, de kétség kívül megvalósíthatatlan volt Dan Simmons számára, hogy tartsa a struktúrát. A történet éppen ezért lineáris, időnként egy-egy kitekintéssel. Tehát lesarkítva a karakterek (mivel megérkeztek az Időkripták völgyébe) ide mennek, oda mennek. Valaki eltűnik, valaki előkerül. Közben egy intergalaktikus „worst-case scenario” jellegű politikai krízistörténet laikus szemlélői vagyunk, és ezt az író hihetetlen ötletesen oldotta meg. Ha egyszer találkozom vele, tuti csak egy mondatom lesz hozzá:
„Te aztán nagyon szereted John Keats-t!”
Szóval nagyjából a könyv feléig elég komótos minden, aztán jön egy fordulat, és hirtelen elkezdek vágyni a háttérben megbúvó okok megismerésére.

A szövegezésről:

A szöveg most is nagyon szemléletes. Túl tettem magam azon, hogy nem magyarázzák el, mi az a perdhajó, vagy a távnyelő, mert ilyenkor már nagyjából van elképzelésünk ezekről. Azonban az egész mesélés annyira „fantáziagerjesztő”, hogy személy szerint az én képzelőerőm mintha tökéletes harmóniában lett volna az olyan lenyűgöző leírásokkal, mint egy csillagközi népirtó hadjárat elsöprő csapása. Sajnos nehéz közhelyek nélkül megfogalmazni, de mintha már láttam is volna a fejemben a filmváltozatot.

A kulminációról:

A Hyperion bukásának legnagyobb érdeme  a tetőfok, s annak fokozatos megközelítése. A második felétől egyre több információmorzsát kapunk, mely elvezet minket a végkifejlethez. A végén mindaz, ami az első részben összességében katyvasznak tűnt, most értelmét nyeri, ahogy a szálak lassacskán összeérnek. A magam részéről egyébként ebben a formában konstatáltam az élményt:
Baaaazmeeeeee
és nálam elég ritka, hogy egy könyvtől így leessen az állam.

A zarándokok élettörténete kapcsán felmerült legtöbb kérdésre választ kapunk, így az olyan elemek, mint Lenar Hoyt atya keresztség-parazitája, a Shrike rendeltetése, vagy a Számkivetettek céljai magyarázatot kapnak. Persze, rengeteg kérdés marad így is megválaszolatlanul, de mint tudjuk, néha az édes tudatlanságban hagyás a történetbeli atmoszféra teremtés legjobb eszköze.
Az ismert világegyetem minden lakójára kiterjedő, téren és időn átívelő, többszereplős, akcióval és számunkra szinte felfoghatatlan események lélegzetelállító leírásával tűzdelt lezárás az ajándékunk, hatalmas csavarral a végén, és persze, ahogy Dani Simmonsnál megszokhattuk, most is finoman ingadozunk az evilági angol költészet és a sci-fi határán.