Dan Simmons: Hyperion ajánló

Egy alkalommal rákerestem a legjobb sci-fi könyvekre a piacon. Kiemelt helyen szerepelt a Hyperion, és mivel a koncepció engem is megindított, úgy döntöttem, elolvasom.

„Science-fiction a Canterburyi mesék mintájára” 
– tartotta a szlogen, ami valóban kiváló formai alapja a műnek, azonban a tartalmi értékei sokkal erősebbek, mint hogy ezt a minimumszinten kimerítse.

Adott egy lenyűgöző jövőkép!

Hét-nyolcszáz évvel később járunk, az ember birodalma, a Hegemónia terjeszkedése zenitjén. Ebben a világban minden fellelhető, melynek ma a szárba szökkenését látjuk. Az internet, a virtuális valóság, mesterséges intelligencia… mind olyan dolgok, melyek a történetben már régen csúcsra vannak járatva. Tekintve, hogy a könyv csak 1989-ben került kiadásra, azt gyanítom, az író tudhat valamit. Ám mindezek mellett tetszettek azok az elemek is, amelyeknek látszólag semmi értelme sincs, mégis ahogy olvastam, egyre tisztább képet kaptam mindenről, és úgy éreztem, mindez rendjén van.

A történetről:

A plot szerint hét ember – ismeretlen okokból, eltérő terheket, titkokat és reményeket hordozva – kiválasztásra kerül egy zarándokútra. A végén szembesülniük kell egy istenként tisztelt gyilkoló géppel, a Shrike-al, ami közülük hatot elpusztít, egynek pedig teljesíti a kívánságát. Mindezen esemény helye a Hyperion bolygó, ideje pedig a csillagközi világháború előestéje, mely a Hegemónia és a Számkivetettek között fog dúlni.
A zarándokok elmesélik egymásnak saját történeteiket, hogy fény derüljön, miért választották ki őket, illetve mi a kapcsolatuk a Shrike-al.
A könyv eleinte még idegesítő, később viszont szinte már elegáns adottsága, hogy semmit nem magyaráz el. Meghagy bennünket a számunkra értelmetlen terminus technikussal, had raktározódjon el a memóriánkban, talán később megértjük, ahogy haladunk a sztorival. A leírások persze nem ennyire kegyesek! Nem ismertetik meg velünk, mi az Informag, vagy a Mindenség, no de van internet, utána lehet nézni: Hyperion Cantos Wiki

Elképesztően precíz űroperával van dolgunk, melyet az író személyes értékrendjének köszönhetően átsző John Keats, az angol költészet egyik kiemelkedő alakja, és az ő munkássága. Ennél fogva nagyon gyakran találkozhatunk versekkel, irodalomtörténeti elemekkel, de mindez engem személy szerint nem rettentett el, sőt, közelebb vitt a költészet szeretetéhez, amit nem bánok.

A szereplők történetei érdemelnek némi összefoglalót, a spoiler-mentesség jegyében:

  • A pap: Mindjárt az első történet megértette velem, ezt a mesét komolyan kell venni. A pap esete kegyetlen és katartikus. Érzékletesen mesél el egy borzasztóan idegen kereszténység-testhorrort egy kis „földi pokol” témakörrel fűszerezve. Nem tudom, hogy pattanhat ki valaki fejéből ilyen grimdark ötlet, de irigylem érte…
  • A katona: Akció dús siker- és kudarctörténet, amely tragédiába torkollik, amikor a főhős a tér-időben kódorogva akaratlanul is a legnagyobb háború kirobbantójává avanzsál.
  • A költő: A legádázabb karakter, szinte már antagonisztikus elem. Az írói krízishelyzet egy sajátos formájának megtestesítője úgy tűnik, visszanyeri ihletét, ám ahhoz valaminek áldozatokat kell szednie.
  • A tudós: Gyötrelmes életút egy progériában szenvedő lány szüleiről, akik hatalmas terhet cipelnek a vállukon, ahogy gyermekük minden egyes nappal közelebb kerül a csecsemőkorhoz.
  • A nyomozó: Futurisztikus detektívtörténet egy érdekes szerelmi szállal, és természetesen egy óriási összeesküvéssel a háttérben. Ez a szál az író legérezhetőbb főhajtása saját példaképe előtt.
  • A templomos: A kerettörténet résztvevője ő, azonban saját mesélnivalóját meghagyom meglepetésnek.
  • A diplomata: Nehézkes rész, annak ellenére, hogy az utolsó. Simmons egy korábbi novelláját használta fel, melyet a karakter elmesél (hasonlóan a pap történetéhez). Szép, de a korábbiakat nem übereli.

A Shrike, azaz a szóban forgó gépisten annyira meghatározó volt számomra, hogy muszáj írnom róla: Neve nem kapott magyar fordítást, mert magyarul (gébics) hülyén hangzott volna. Ő ugyanis a madárfajról kapta a nevét, amely arról híres, hogy karóba húzza az áldozatait, mielőtt elfogyasztja (tudományosan nem tisztázott, de vélhetőleg a táplálék adrenalin szintje miatt, vagy azért, mert több naposan fogyaszthatóbb számára).

Majd minden történetben feltűnik, s ezekben különböző formája van. Persze a tüskéi, ezer fazettás rubin szeme és négy karja egységes mindenhol, azonban a szerep, melyet képvisel, más és más. A pap és a tudós történetében csalfa isten, a költőében fenevad, a katonáéban pedig háborús gyilkoló masina. Olyan misztikum övezi a szerepét, illetve az alakja köré épülő egyházat, hogy ilyen alapanyagot kár lenne megfilmesítés nélkül hagyni.

Apropó megfilmesítés!

Jelen cikknek van némi aktualitása, hiszen pár hete bejelentették, hogy a Syfy névre hallgató kábelcsatorna – Bradley Cooperrel karöltve – tervbe vette a sorozat formájában történő adaptációt (a hír ITT olvasható).
Egyik szemem sír, a másik nevet, mert nagyon szívesen látnám mozgóképen ezt az alkotást, és erre csakis egy sorozat lehet alkalmas, azonban eddigi ismereteim szerint az említett csatorna nem tett le minőségi, emlékezetes műsorokat az asztalra, márpedig a Hyperiont csakis ekképpen szabadna adaptálni.
A magam részéről kvázi antológia sorozatot javasolnék, ahol minden szereplő története kapna egy-egy néhány részes évadot. Így nem veszne el az az adottság, mely ezt a művet egyedivé teszi.