A pusztítás hírnöke és aki csillagködtől fogant

Az utolsó, meg nem hódított vár bástyáin a Király zászlaja lobogott. A locusi gróf előtt az utóbbi évben minden nemes meghajlott, s Őfelsége nem hibáztatta őket ezért. Tudta, mi a félelem, hisz országának csatáját neki kellett személyesen megvívnia.
Nem maradtak sokan. Ötven követőt tartott számon, közülük harmincan harcedzett veteránok voltak, s mindegyikükről tudta, nem tartják sokra az életüket a hűséggel szemben.
Mióta a déli tartományok a gróf szolgálatába álltak, megfészkelt a fejében egy érzés… a kétség, hogy a Királyság bukását nem odázhatja sokáig. Mégis tudta, bármit is tartogasson számára a sors, az utolsó háborút még meg kell vívnia.
Az ellenállók a földhöz csapkodták dárdáik nyelét. Ez volt az új protokoll a Király színe előtt, mivel nem akartak értékes energiát szánni a térdepelésre. Végigpillantott rajtuk. Egytől egyig megfáradt, ráncos arcok és távolba meredő, üres szemek néztek vissza rá.
A felderítő parancsnok lépett oda hozzá.
– Mikorra érnek ide? – kérdezte a Király.
– Egy óra… talán másfél, ha megállnak, de…
-… nem fognak – fejezte be helyette baljóslatúan.
Fellépett egy löveges ládára, hogy az embereihez szólhasson.
– Bekapták a csalit. Egy óránk áll rendelkezésre! Tudjátok a dolgotok. – Szerény hadserege szótlanul várt egy utolsó biztatásra. – Intézzük el azt a két locusi szörnyet!
Az éles örömujjongást csak a fegyverek dobogása tompította. Mindenkit eltöltött az öröm, hogy végre lezárhatják ezt az történetet. Egyedül Borgouse, megvénült mentora nem méltatta szavait, hisz féltette őt. Nem rég még csak ifjú koronás hercege volt, akit nap nap után tanított az uralkodás tudományára.
Elfoglalták a helyüket.
Két futó a vár előtti tisztáson telepedett meg, két solymász pedig a közeli hegyekben. A vadállatok különbözőek voltak: Nathail’iven, aki a csillagködtől fogant, a levegő ura volt. Mióta alászállt, az ellenállás mellett a madarakat is írtja hajthatatlanul, ezért sólymok fogják őt a bércekhez csalni. Urtanoim, a pusztítás hírnöke, nem rendelkezett szárnyakkal. Ő ügetett, s mindent maga alá taposott, ami útjába került. A futók csalogatják majd át a csapóhídon, be a várudvarba, hogy ott csapdába ejtsék, aztán levágják… végre.
Hiába kellett a terv szerint egy bástyafok mögött maradnia, a Király tudni akart minden fejleményről. Néha kidugta a fejét, hogy lássa, amikor a szörnyetegek előtűnnek a domb mögül.
A szárnyak suhogását kísérő sivítástól félelem ébredt a szívében.
Érezte, ahogy a paták dobogásától remegnek a kövek. Felszínre tört benne a rettegő gyermek, de hamar el is fojtotta.
Hallotta, ahogy a sólymok visítva elrepülnek a vár fölött.
Amikor már túl közel kerültek, egy résen át figyelt. Nathail’iven üldözőbe vette a madarakat, Urtanoim viszont elkapta az egyik futót. Óriási patájával a földre szögezte őt, majd csökött kezével megragadta a testet, s elszakította a lábaktól. A másik futó lihegve átrohant a függőhídon, aztán már bele is vetette volna magát a vár hűvös védelmébe, de az egyik veterán odaszólt neki.
– Észre kell, hogy vegyen, fiú! Maradj a kapuban.
Így is tett, amikor észhez tért. Lecövekelt, s dühösen nézte végig, ahogy a bestia a szájába tömködi barátját.
A szárnyas iszonyat elsuhant a vár fölött, hatalmas árnyékba borítva az udvart. Ezzel egy időben Urtanoim is rohamra indult.
– Készülj… – súgta a Király, bár nem volt értelme. Mindenki tudta, hogy eljött a várva várt idő.
Hallotta a röfögést, amit állítólag a vérszomj jeleként hallatott. Két lépéssel keresztüljutott a hídon, aztán beérkezett az udvarba.
A kapurács azonnal lezúdult és a hidat is felhúzták.
A Király átkúszott a mellvéd befelé néző oldalára.

Látszott, a szörny egy darabig nem érti, hova keveredett, de őrjöngését ez nem csillapította. A túlsó fal oszlopai mögül harcostársai ugrottak elő, kezükben parittyával. A löveg sípolt, ahogy megpörgették. Négyet indítottak útnak, melyek közül három felrobbant a fenevad szénfekete páncélján, egy pedig besült, úgyhogy az lepattant róla.
A fegyverek elérték a kívánt hatást. A pusztítás hírnöke hatalmas lendülettel rohamozta meg őket. Amikor megérkezett a falhoz, a harcosok szétszéledtek, s ő – miután elsodorta az oszlopokat – megakadt a falban.
Ez a tartományok egyetlen olyan erődítménye, melynek falát ádáz agyarai képtelenek áttörni. Ezért választották ezt… ezért tartották oly régóta.
A Király elindult, hogy megkerülje az udvart. A falakat széles tornyok választották el, melyeken ugyancsak át kellett vergődnie. Gyorsan szedte a lábait, tudván, hogy Urtanoim hamarosan magához tér. Csupán akkor volt sebezhető, amikor megakadt valamin…
Az emberei addigra odaértek. Dárdáikkal a gyenge pontjait keresték, melyek a páncéllemezek közt bújtak meg.
Eközben éktelen robaj támadt. A bércek zöld lángba borultak, s az ellenállók tudták, társaik, valamint a Királyság utolsó sólymai odalettek. Igyekezniük kellett…
A fenevad csakhamar észhez tért. Lerázta magáról az oszlopok törmelékét, mintha csak megszáradt falevelek lettek volna. A harcosokat, akikaz életére törtek, egykettőre szétzilálta. Sokat megölt. Őfelsége nem is merte számon tartani.
Pont odaért, amikor új lendületet készült venni.
A Király elrugaszkodott a várfalról. Erős csattanással érkezett Urtanoim hátpáncéljára, dárdáját belemélyesztette, hogy a szörnyeteg ne tudjon megszabadulni tőle. Sikerült a fegyverét a behemót testének fedetlen pontjába mélyeszteni, ezért az felnyögött, és küzdeni próbált. Röfögve forgott, vergődött. Agyarával hátra csapott, de tömpe nyaka miatt ez nem vezetett eredményre.
A Király térdeivel fogást talált rajta. Teljes súlyát és minden erejét beleadva ránehezedett a dárdára, mely ettől egy kicsit mélyebbre fúródott.
Jobban küzdött.
A veteránok is támadták, ám élethalálharca annyira fékezhetetlenné vált, hogy aki megközelítette, azt agyon is taposta.
A Király nem vesztett erejéből. A dárda mélyebbre és mélyebbre hatolt. Nyelének fele lassan eltűnt az állatban, s amikor tusája gyengülni kezdett, az ellenállás megmaradt tagjai olyasmit éreztek, melynek a létezéséről már jó ideje megfeledkeztek.
Remény.
Sosem hitte volna, hogy megéri a szörnyeteg pusztulását, ahogy senki más sem a szolgálatában. Urtanoim egyre vesztett az erejéből. Mellső lábaira rogyott, kezeivel mereven előre nyúlt, mintha tehetett volna valamit ellene.
Amikor feje a porba érkezett, a harcosok felüvöltöttek… úgy, mint még soha. Egy ifjú katona zászlót ragadott, aztán megmászta vele a tetemet és vadul lengette a hátán. Eközben Borgouse is megpróbált feljutni uralkodójához, de vénsége már nem engedte. Őfelsége lekászálódott az állatról, s mint aki megrészegedett, imbolyogva borult egyik ölelésből a másikba.
Mosolygó arcokat látott. Csillogó szemeket. Esélyt.
És akkor Nathail’iven megérezte testvére halálát. Felsírt, miközben siklott a levegőben, egyenesen a vár felé.
A jókedv azonnal lelohadt. Ha Urtanoimtól félelem született az emberek szívében, akkor nem létezett szó arra az érzésre, amit az iszonyat ébresztett bennük. Egykettőre szétszéledtek, hiszen dolguk még nem ért véget. A terv mindkét szörny kivégzésére vonatkozott.
Ki az oszlopok mögé, ki a falban tátongó lyukakba bújt…
…csak a Király maradt a tetem mellett, hogy bevárja a levegő urát.
Félt, s mégis tartotta magát.

Előhúzta tőrét, aztán tapogatni kezdte Urtanoim páncélját. Puha részt keresett a kemény felületek között. Mikor kesztyűs ujja egy ponton mélyebbre süppedt, beledöfte a pengét, és elindította egy tetszőleges irányba.
Lassan fejtette körbe a lemezt, aminél nem volt keményebb a világon.
A sikoltás élesebbé, a szárnyak csapása hangosabbá vált. A félelem pedig nem múlt…

Már csak egy arasznyi választotta el attól a vágástól, ahonnan indult, amikor Nathail’iven a vár fölé érkezett.
A Király sietősre fogta. Belebénult a karja, mire körbeért. Lehántotta a halott testről a páncéldarabot, majd megragadta az ottmaradt bőrfoszlányt.
A csillagködtől fogant lény nagy levegőt vett.
A Király letérdelt, s a lemezdarabot pajzsként tartotta maga elé.
A zöld tűzcsóvától izzott a levegő. Forróbb volt mindennél, még a locusi kitin is felforrósodott tőle. Fulladozott a melegtől. Bőre felhólyagosodott, s talán még a vére is bugyogni kezdett az ereiben.
Aztán abbamaradt. A szörnyeteg kifogyott természetes üzemanyagából, melynek újratermeléséhez csupán pár percre volt szüksége.
Azt hitte, a következő pillanatban keresztülszántja őt kaszapengében végződő csápjával, de nem tette.

Kinézett a pajzs mögül.

Nathail’iven megeresztette fejét, mintha vetélytársával nézne farkasszemet. Olyasmi látszódott a tekintetében, melyre senki nem számított: tiszteletet tanúsított a Királlyal szemben, de semmiképp sem udvari tiszteletet. Sokkal inkább volt olyasmi, amit egyik élőlény tanúsít a másiknak.
A nagy sárga szemekben megcsillant valami, mely makacs volt, akár a felismerés, és hazug, mint a láttatás. A Király talán nem is, de a rém tudta, hogy legyőzték.
A vár népe… mind, aki közel s távol a zászlót követte, Nathail’iven köré gyűlt, hogy kivegye részét a történelmi mészárlásban. A sima, fehér bőrön keletkezett sebekből lila váladék csorgott.
Veteránok ugrottak rá a várfalról. Többen is beledöfték dárdáikat. Akik megmaradtak a hátán, azonnal a tőrükért nyúltak. Valaki egy pillanat alatt elfűrészelte az egyik szárnyat tartó izmokat. A levegő ura elvesztette síkját, ezért félelmében csapkodni kezdett. Egyik csapása keresztülszaladt a Királyon, de ő alig fogta fel, mi történt.
Még haldoklásában is öldökölt…
Őfelsége arccal a porba esett, amikor lábai elváltak a törzsétől. A vergődés abbamaradt, s ő még hallotta a locusi szörnyeteg szívének utolsó dobbanását.
Borgouse melléfeküdt. A vak is láthatta, hogy nincs már sok hátra.
– Szobrot emelünk neked! – habogta a könnyeivel küszködve. – Mindenki ismerni fogja a történeted! Teszünk róla, Királyom!
– Köszönöm… – felelte az üveges szemű félember. Már máshol volt. Édesanyja hálószobájában, amikor kisgyermekként megengedték neki, hogy szülei közé feküdjön, a meleg paplan alá.
Az élet végül elhagyta őt is.

Mérföldekre onnan a gróf látta állatai halálát. Hiába volt a háta mögött több száz locusi őslakos, nem mert támadni. Tudta, Nathail’iven és Urtanoim nélkül lemondhat a Királyságról. El kellett menekülnie a bolygóról, hisz a félelem, mellyel fogva tartotta a népet, rohamosan fogyatkozni kezdett, s tisztában volt vele, végül nem lesz egy bátortalan ember sem, akit rabigában tarthatna. 
Az illusztráció forrása: http://3.bp.blogspot.com/-E3cZpJnK3go/VTiylVtVDhI/AAAAAAAAemA/wiZVXL0jB2M/s1600/

Fantasy_Dragon_Knight_Medieval_Drawing_Volcano_73380_1680x1050.jpg (letölve: 2015.07.01.)