Citizenfour

Ritkán ülök le dokumentumfilmet nézni, ám ha így teszek, az legyen jó! Így jártam legutóbb a Jodorowsky’s Dune c. darabbal, ami életem legjobb dok. film-élménye volt. Rögtön kipattantam a fotelből és rohantam alkotni,  mivel annyira lenyűgözött a meg nem értett polihisztor művész, Alejandro Jodorowsky hajthatatlan buzgalma.

Hasonlóan éreztem magam a Snowden-ügyről szóló film nézése közben, csak éppen más vetületben.


Az ügy, mely még most is tart, 2013-ban kezdődött, amikor is Edward Snowden, az Egyesült Államok egyes titkosszolgálatai által vállalati átfedésben alkalmazott informatikai szakember kirobbantotta a XXI. század (vagy akár a történelem) legdurvább lehallgatási botrányát azzal, hogy nyilvánosságra hozott szigorúan bizalmas dokumentumokat. Ezek igazolják, hogy az NSA, az USA nemzetbiztonsági szolgálata ijesztően alapos módszereket alkalmazva lehallgatja, megfigyeli, és már-már modellezi valamennyi lakosát. Ami súlyosbítja az ügyet (és egyben történelmivé is teszi), hogy az USA kormánya mindeközben együttműködik más államok kormányával.
A film 85%-a egy hotelszobában játszódik, ahol Snowden találkozik a kizárólag a kamerák mögött maradó dokumentumfilmessel, Laura Poitrassal, illetve Glen Greenwalddal és Ewen MacAskillal, a The Guardian két újságírójával. E körülményt tekintve nem egy látványorgiával van dolgunk, az egész felállás mégis olyan tapintható, mintha mi magunk is ott lennénk velük. A szereplők között megvan a jellegzetes differencia, és még ha ezek nem is annyira meghatározóak, mondhatni írni sem lehetett volna jobbat.
Fenntartásokkal viseltettem a téma iránt, mert úgy gondolom, sok ember valamiféle komplex önigazolást keres abban a gondolatban, hogy egy titkosan működő szerv megfigyeli. Nem állítom, hogy ez a félelem teljesen alaptalan lenne, mégsem vagyok hajlandó paranoiámban háromszor  is végiggondolni, mielőtt begépelek akármit a gugliba.

A film az ügy kirobbantását mutatja be testközelségből, mivel a “stáb” valós időben rögzítette a folyamatot. Ahogy egy-egy híradó riport, kongresszusi közvetítés vagy a rendező pár mondatos üzenete megszakítja az eseményeket, úgy kezdett kifejlődni bennem egy érzés: hogy egyedül vagyok. 
Szembeállítottak egy államapparátussal (vagy inkább azzal, amit képvisel), és még ha nem is tartok attól, hogy a titkosszolgálat egy éjjel rám töri az ajtót fékevesztett blogolásom miatt, a film maradéktalanul elérte, hogy félelem ébredjen a lelkemben egy evilági dologgal szemben.

Páratlan hangulatteremtő eszköz volt az alkotók birtokában, ez pedig:

  • a visszafogott aláfestőzene, valamint
  • a látottak valóságossága.

Tudni kell, a dokumentumfilmmel lehet a legnagyobbat hazudni, mivel a készítő válogatja meg, az információk terebélyes palettájáról, melyeket nyomja le a néző torkán, amit az persze többnyire elhisz. Ugyanakkor a Citizenfour mintha híján lenne e tulajdonságnak, minek után létező és követhető aktuálpolitikai eseményről szól.

Egy olyan ember sorait olvassátok, aki évekig vállalt a magáénak egy videót, melyben arab terroristának öltözve fenyegetőzik (persze csak tréfa szintjén). Már akkor is kaptam az intelmeket:
“Nem félsz, hogy érted jönnek?”
Egy rettegőnek született generáció tagja vagyok, és nem tudom, hogy a szocialista éra máig nyögött ügynökhálózati rendszere nyomta ránk a bélyegét, vagy inkább a mai korszellem teszi ezt, de tény, hogy félünk… tizen-huszon évesen félünk “Tőlük”.

 

Ahogy Snowden is vállalja hitvallását, úgy én is remélem, az esemény köré épülő film elindíthat egy modern felvilágosodási folyamatot, ez pedig elvezet egy új világhoz, ahol senki nem fog megfigyelni senkit törvényes és etikai kereteken kívül, és nem kell majd megfigyeléstől rettegő fiatalok szemébe néznünk.