Andy Weir: A Marsi

Regény- és novellaíró létemre lassan olvasok. Ennek két fő oka van: egyrészt örökösen álmodozom; sokáig és kitartóan kell valamire koncentrálnom, ha el akarok benne mélyedni. 
Másrészről ragaszkodom a részletekhez. Ha csak átsiklok egy oldal fölött, egy hang a fejemben azt suttogja: „Nem is olvastad el (igazán). Lapozz vissza!” Mióta lediplomáztam, tankönyveken és törvényszövegen kívül más olvasnivalót is engedélyezek magamnak, úgyhogy azóta valósággal falom a könyveket, persze alaposan megcsócsálok minden falatot. Ilyen mennyiség mellett – minekután haladni is akarok velük – előfordul velem is, hogy átszaladok egy-egy bekezdést, bár nem teljesen figyelmetlenül, mégis eléggé felületesen ahhoz, hogy ne legyek képes visszamondani, mint olvastam éppen.
 Andy Weir „A Marsi” c. könyve nagyszerű olvasmány, nemhiába best-seller. Izgalmas és hangulatos. A tudományos szöveg hitelesnek tűnik, és az olvasó úgy érzi, megbízható forrásból származik. Előnye részint a hátránya is, mivel annyira tömör fizikai, mérnöki, illetve agrármérnöki tudnivalóval lehet találkozni néha oldalakon keresztül, hogy az alkalomadtán megrémít. Már nagyon régóta nincs dolgom fizikával, a mérnöki tudományok pedig idegenek számomra. Az író vélelmezi, hogy olvasója legalább alapjaiban tisztában van olyan ismeretekkel, amelyek egy Mars Misszióhoz szükségesek.
Lehet, másoknak nincs ezzel bajuk. Én személy szerint nem igazán konyítok ezekhez; nekem el kell magyarázni, mi micsoda. A könyv ezt csak alkalomadtán teszi, a leggyakrabban viszont annyira belefeledkezik a „reálba”, hogy szemem akaratlanul is tovaugrik a következő bekezdésre.
Ambivalens érzések kerülgettek az olvasás közben, mert szerettem volna maradéktalanul érteni mindazt, amivel a történet során találkoztam, azonban ezt nem most kellett volna elkezdeni, hanem legalább általános iskolában. Az értelmezés azonban az alaposabb képzelőerő segedelmére van, és miután elolvastam, ki merem mondani: „Értettem a Marsit!”

A történet (spoiler-free) követhető, lineáris és megvan a maga üteme, ami egy csodálatos tulajdonság, különösen hogy többnyire naplóbejegyzéseket olvasunk. Átjön a hangulat, amit főhősünk érez a Marson (gondolom, ezzel nem lőttem le semmit). Időnként az „Eközben máshol…”-módszer a párhuzamos szálakra ugrasztja a sztorit, amelyek sokkal érthetőbbek, tisztábbak mint a protagonist, Mark Watney beszámolói az aznapi eseményekről. Utóbbi azért problémás, mert már az első sor nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs miért aggódnunk. Főhősünk jól van, hiszen leült és megtette a bejegyzést. Az író viszont okosan csinálja ezt: amikor „helyzet” van, kisebb bejegyzések között osztja el a krízisállapotot, így fenntartja az izgalmat.

Apropó izgalom… Óraműpontos ütemezéssel találkozhatunk, ami akár egy fojtóhurok, mely egyre csak szűkül nyakunk körül, fokozatosan adagolja az ingereket, ezzel fenntartva az izgalmi faktort, s már a könyv felétől elkezdi diktálni nekünk a szükséges rigmust: „Itt valami készül…”
Kifejezetten tetszett, ahogy egyszer-kétszer Weir megvezette az olvasót. A főhős egy alkalommal több fejezeten keresztül készül valamire, és Te csak sejted, hogy mire, aztán egy másik történetszál által döbbensz rá… Furfangos!
A Marsi legnagyobb érdeme a technikai háttér bemesélése. Szinte mindennek van valóságalapja, földi gyökere, csak éppen mi nem vagyunk teljesen tisztában velük. Kicsit olyan volt, mint az Armageddon c. film Vicces, ahogy hátralapozgatsz az utolsó oldalra, csak éppen nem Középfölde, vagy Westeros térképére vagy kíváncsi, hanem a Marsra. Az egyetlen bolygóra, amibe a legtöbb produkciónak beletört a foga…

Egy másik cikk keretében szeretném majd bemutatni a Marson játszódó filmek megpecsételtségét, de előbb megvárom, milyen fogadtatása lesz Ridley Scott filmadaptációjának, azaz a Mentőexpedíciónak, mely október-november környékén várható.