Jurassic World

Ugorjunk vissza 20 évet az időben. ’93-ban túl kicsi voltam még a mozihoz, az előzetesek azonban eljutottak hozzám, így hát hónapokig kellett várnom, hogy a Jurassic Park – generációm legnagyobb őrülete (a Star Wars után persze) – végre kijöjjön VHS-en.
Tudjuk, egy gyermek számára mennyire lenyűgözőek tudnak lenni a dinoszauruszok. Jómagam megannyi dinó kiállítást látogattam a családommal, és még játék T-rexem is volt, ami akkoriban kuriózumnak számított.
Nem állítom, hogy én voltam a legnagyobb dinó-fan, mégis hűen tükröztem az „őrületet”, ami a korosztályomra jellemző volt.
Az első film lenyűgözött mindenkit.
A CGI még bimbózó korát élte. A Jurassic Park gyakorlatilag az effektek egy nagyjátékfilm szerves részeként való alkalmazhatóságának iskolapéldája volt, mivel azok a bábok és gépek formájában megjelenő gyakorlati megoldásokkal karöltve működőképes összhatást alkottak. A film mérföldkőnek számított, mind a látványvilágot, mint a Michael Crichton regényén alapuló történetét tekintve. Egy ilyen magas lécet nehéz megugrani.
A második részben, az Elveszett Világban nekem a koncepció tetszett a legjobban, vagy inkább az olyan kis megoldások, mint hogy az első film mellékszereplője legyen a főhős, vagy hogy a raptor-szakértő vadőr szimbolikáját kvázi felváltja egy vadász, kinek megrögzött szándéka egy hím T-Rex leterítése.
Ezek a dolgok működtek! A karaktereknek megvolt a maguk mozgatórugója, az események követhetők és hihetők voltak, a jelenetek pedig – a tornászkislány magánszámát leszámítva – működtek. A legnagyobb érdeme mégis az atmoszférája volt, vagy inkább a stílusa, mely egyedivé tette eme blockbustert.

 


A harmadik részt ismét átugorva beszéljünk kicsit a tárgyfilmről.


Hatalmas fenntartásokkal ültem neki eleve az előzetesnek. Azzal sosincs problémám, ha egy franchise-t megtoldanak még egy epizóddal. Aggódtam, mert egy olyan világban, ahol a nézők látványgyönyör-reléje gyakorlatilag évek óta kiégett, szinte lehetetlen maradandó dinós filmet alkotni.
Az őshüllők már nem nyűgöznek le minket, ahogy a Park filmbeli látogatóit sem.
Úgy gondoltam, ennek a folytatásnak akkor lehetne létjogosultsága, ha az alkotók készek még egy szinttel feljebb helyezni a lécet (mondjuk olyan lehetetlen megoldásokkal, mint hogy gépek helyettesítsék a CGI-t, vagy annyira hitelesre csinálni az animált dinókat, hogy a néző végre elhiggye, azok ott tényleg léteznek).
Elképzelésem ugyan nem valósult meg, mégis egy marha jó filmet állt módomban megnézni!
Ennek a darabnak nem a világmegváltás volt a célja, s még csak nem is az, hogy felérjen a nagy elődökhöz. Homage jellegét csak részint tartotta meg, ezért is hagyta el az összes régi fő(!)szereplőt, és csínján bánt a néző felé kacsingatós utalásokkal.
Értékeltem, hogy kihagyták a kliséket és a bugyuta megoldásokat, ami egy 12-es karikás produkciónál nagy szó. Merem állítani, hogy a motoros jelenet a kétezer tízes évek legemlékezetesebb szcénáinak egyikévé avanzsál.
A film maximálisan szórakoztatott, és hasonlóképp vélekedett mindenki, akit a filmről kérdeztem.

Hátrányaként aposztrofálom ugyanakkor, hogy nem tudom, mi volt az üzenet. Nyilván az, hogy „Ember, ne kontárkodj!”, csak két kaland között nem vettem észre.
Kellemetlen volt egy-két jelenet, például (spoiler!) amgikor egy beszélgetés közepette beugrik egy raptor a teraszajtón és öt szereplő közül csak eggyel foglalkozik, de azzal nagyon.
Ezzel szemben a jól sikerült jelenetek összességében szufficitben vannak. A film két főbb vonulata (Ember, ne kontárkodj! – Hogyan legyünk alfa-raptorok) közül az utóbbi viszi el a hátán a sztorit. Mindkettőnek megvan a maga értéke, ám Chris Pratt idomítási kísérletei valahogy nyugtatják a szemet, ezért számomra az a vonal a befutó.
Mindaz, amit látunk, jól mutatja, milyen méltatlan az ember, ha már egy ilyen felfelé törekvő, máig lenyűgöző folyamatot is a nagyobb-hosszabb-vágatlan tengely szolgálatába kell állítani, akár a mozgóképet… akarom mondani az Őslény Parkot.
Magyar viszonylatban kiváló analógia erre a Planetárium sorsa, amit felnőtt fejjel már csak úgy lehet élvezni, ha visszaerőszakoljuk magunkat óvodásba. Nem hiszed? Ülj be egy műsorra…