Mad Max: A harag újta

Tizenöt éve fogalmam sem volt a műszaki dolgokról (és máig nincs), a kocsik pedig sosem érdekeltek. Mégis, a mozgóképnek köszönhetően tisztában voltam vele, hogy a V8-as egy különlegesen nagy teljesítményű motor. Ezt adta nekem a Mad Max!
Ahogy sok más kitűnő filmet, ezt is megnéztem egymás után harmincszor, mivel ifjúként magányos, szobában elbújós nyaraim voltak. A jelenetek, s velük az ozploitation (az ausztrál közönségfilm) műfaja beleégett a memóriámba.
Az első film rendelkezett egy különleges bájjal. Finoman ingázott az „ausztrál valóság” és a poszt-apokaliptikus jövőkép keskeny határán. Bár nyilván nem ez volt az alkotók célja, általa felvezették a második részt, mellyel kiteljesedett a teremtett világ (a „Mad Max” stílusúnak titulált PC játékokkal ma már gyakran találkozunk). Max Rockatansky egy újragondolt magányos farkas-archetípus, aki tényleg csak az üzemanyagért jött… aztán mégsem.

A harmadik részt átugorva eljutunk a tárgyfilmhez.

A remake-ek, előzményfilmek és folytatások minőségtelen világában olyan jó érzés egyszer-egyszer nem csalódni. Ritkán fordul elő, hogy többet kapok egy mozitól, mint amit várok. A Harag Útja ilyen! Tipikus esete annak, amikor valamit busásan el lehetett volna rontani, és mégsem tették, holott minden esély megvolt rá a rendező vegyes munkásságát és a klasszikus kultuszfilmek feldolgozhatatlanságát tekintve.
Igényes, sőt okos mesével van dolgunk, ahol minden egyes lelógó kábelnek, göngyölődő drótnak és szélfútta sallangnak megvan a maga szerepe. A történések következetesek, az alkotók pedig nem nézték hülyének a nézőt, hisz nem intenek bennünket azzal, hogy mindez „megtörténhet!” A filmnek nem ez a célja!
Függetlenül attól, a néző autókedvelő-e vagy sem, a leharcolt, szó szerint harci gépeknek titulált házi barkács kocsik köré font, már-már vallásos kultusz elvarázsol bennünket. Ott akarunk lenni, hogy megmérettessünk mi is! (más kérdés, hogy én már a film első tíz percében leestem volna a platóról, és nyakamat töröm)
A színvilág is feldobja az egész miliőt, ezért a poszt-apokalipszis valahogy mégsem olyan lehangoló, mint társai szoktak lenni. A szókészlet, a nevek is jellemzőek a franchise-ra (a Sebesség Istenétől a Homonguson át egészen Rictus Erectusig). A színészek rendben vannak, mindenki nagyszerűen alakít a maga módján.
Örökké tartó üldözésnek lehetünk részesei, mely csak azért tart szünetet időnként, hogy érezzük, mennyire fenyegetve vagyunk.
A mű legnagyobb érdeme mégis az, amelyre én a legérzékenyebb vagyok (a konfliktuson kívül), ha már egyszer leülök filmezni: a látomás megvalósulása! Ha a rendező valóban alkotni vágyik, nem pedig csak a producer által delegált feladatot teljesíti, akkor munkáiban mindenképp igyekszik megmutatni azt a bizonyos pluszt, ami nem más, mint az ő egyedi látásmódja. Álljon itt példaként a Star Trek rebootja! J.J. Abrams negyven évnyi sci-fi-anyagot sűrített össze, és mutatott meg úgy, ahogy sosem mertem volna elképzelni… és imádtam, minden pillanatát, mert a vászon mögött ott volt a művész, aki bátor volt.
Ugyanez volt érezhető a Harag Útjánál, persze nem ennyire szélsőségesen, hiszen George Miller saját magát folytatta. Meg lehetett volna csinálni ezt a filmet középszerűnek is, amivel csak azt adják a nézőnek, amit a jegy áráért elvár a popcorn majszolása közben. Ezzel szemben a beállítások, a vágásmód, a koncepció, a megoldások mind azt üzenik: „Ez most más! Jó szórakozást!”

Érdekességek: (spoiler)
– Az antagonist, Immortan Joe csontváz szájat ábrázoló maszkján az állkapocs néha nyitva van. No de mikor?
– Nux hegtetoválása egy V8-as motort ábrázol (Tod Antal észrevétele nyomán)
– A fanok gyanítják, hogy Max nem más, mint a második részben megismert Feral Kid felnőttként. Erre utal szótlansága, alkalomszerű morgása és a kis zenedoboz, ami előkerül a filmben.