Szénfekete

Mondd, miért lettél ily hideg,
lélegző Város,
kin most csak korhadt gally libeg.
 

Buja volt színed, már gyászos
fényeddel jártad őrült táncod.


Rőt Napod felkelt, és mindig
megpihent újra
bérceid mögött, hát lásd így
indult el időtlen útra.
Világnak volt ez ősi joga. 

Ma kopott vagy, hűs kandallód
korán holt gyermek.
Ódon utcádra nem valók

holt lepte, füstös sírvermek.
Szened feketén izzik, serceg.

Büszke kő múlással dacol. 
Ostromló fémhad
vágyta bár, de kevély lator
nem szeghette dicső szárnyad.
Kiváltságát Mételynek szántad.

Már nem lélegzel, bús Város,
és benned én sem.
Eső ily mocskot el nem mos.
Semmi sem olyan már, mint régen.
 
Tán Megváltó sincs fent az égben.

Bánatát nyögjük földön túl.
Hiába kéred,
fogaktól ártalom nem múl.
Élőből kihuny az élet.
Új kor ez. Ki elhull, feléled.