A beavatott sorozat: A lázadó


Már a plakátot nézve kérdések merültek fel bennem: – Most akkor mégis mi van? Ki esik hova? Az egyiket szippantja fel valami, míg a másik zuhan?
Az is megfordult a fejemben, hogy a mozi személyzete talán rosszul helyezte be a vitrinbe, de mindegy is. Ismét szomorúan konstatáltam, hogy a poszterkészítés klasszikus művészetének leáldozott…
Nem állítom, hogy az aktuális young adult blockbuster meggyőzött volna, de nem is volt annyira borzasztó, hogy úgy érezzem, porrá kellene kritizálnom. Eleget mondogatták már előttem, hogy ez tulajdonképpen a Hunger Games sztorija (amiben van igazság… és nincs), én most mégis úgy értékelném, mint egy önálló filmet.
Folytatást csinálni a leghálásabb dolog: nem kell bevezetni, sem befejezni. Az alkotó szabadon szállhat a megteremtett világban, mindjárt az elejétől fogva érlelheti a konfliktust. Nem kell fárasztani a nézőt azzal, hogy egy újabb disztópia szabályaiba avatja be, hanem a jog nyelvével élve vélelmezi, hogy aki leül egy folytatás elé, az tisztában van a hátterével. A film szerencsére biztosít mentőövet: aki nem látta az elsőt, az is percek alatt megérti, mi van.
Főhősnőnket szörnyű álmok gyötrik, melyek nem az előző viadallal vannak összefüggésben, és nem is Trinity jövendőbeli haláláról szólnak, hanem egyenesen a bűntudatból gyökereznek. Tris az első részben lelőtte egy barátját (igazából én azt sem tudom már, ki volt az, pedig egy-két hete láttam), sőt, hagyta a szüleit meghalni. Lehetett volna ez bizarrabb konfliktus, ha engem kérdeznek, például ha a barát jelentősebb lett volna, vagy a szülők nem áldozzák fel magukat, hanem Tris áldozza be őket, de ez már az én fantáziám. Utóbbinak egyébként abszolút lett volna létjogosultsága, hisz a film, ha jól vettem ki, a felnőtté válásról szól…
A konfliktus ugyan nem mozgatja a cselekményt, de végigkíséri azt, s a végén (a külső céllal egybeolvadva) megoldódik. Látványos CGI-orgia kerekedik a belső vívódásból egy elcsépelt felállás keretében, mely csak kicsit volt klisés, ám a lényeg, hogy a készítők nem becsülték alá a konfliktus jelentőségét. 
Az akciónak van egy egészséges egyensúlya. Pont akkor jönnek az izgalmasabb jelentek, amikor kell, ahogy az új szereplők és a szekvenciák is, bár ez érthető. Filmkészítők, azaz szakértők egész hadserege dolgozott azon, hogy az a százmilliós büdzsé jó helyre kerüljön. A forgatókönyvet sem hibáztatom, mert az alapanyagból a legjobbat hozták ki. 
A probléma tényleg csak a koncepcióval van. A sztori kicsit olyan, mintha a könyv utolsó oldalainál az írónő Hunger Games-fanból átavanzsált volna Maze Runner-fanba. Nem akarom koppintással vádolni, de ez érezhető! Hogy miért lesz nagyköltségvetésű hollywoodi franchise egy huszonéves YA kedvelő hölgyemény írásaiból, abba most ne menjünk bele. A történet a klikkesedésnek állít szobrot, egy csipetnyi egyediség-öntudattal, mely a film végére annyira meghatározóvá válik, hogy a világ egyetlen mozgatórugója úgy tűnik nem más, mint hogy egy tizenéves lány mennyire nem való sehova, mert hát ennélfogva veszélyes. 
A világ, melyet felépítettek, nem igazán meghatározó. Adott egy fallal körülvett, háború sújtotta övezet, öt részre osztott társadalom, egy Ívöl Gávörment, sok raklapnyi fecskendő a hozzájuk tartozó stimulánsokkal és megannyi szimulációs berendezés. Úgy tűnik, utóbbi kettő valahogy mindent megold ebben az elszigetelt társadalomban.
Az osztályok is érdemelnek pár szót, mert hát nem hiába vázolnak fel egy „ideális” berendezkedést:
I. Bőrdzsekis, tetovált hülyegyerekek: Ők a belevaló tinik, akik futkároznak, falon másznak és vonatról ugrándoznak. Nyilvánvaló, hogy mindenki ez szeretne lenni, csak azt nem értem, kinek jut eszébe ezekből rendfenntartó szervet csinálni. Különösen, hogy az egyetlen aktus, amit részükről látni lehet, egy államcsíny, és elvétve az ártatlanok üldözése.
II. Ozora-fesztivál rendszeres látogatói: Boldog farmerek, akik szeretnek mindenkit, általuk megtermelt zöldségeket esznek és befogadják a menekülteket. Rá kellett jönnöm, igenis vannak fiatalok, akik szívesebben járják el Földanya táncát, mintsem hogy épületeken ugrándozzanak. A kérdés csak az, a gazdaság hány százalékát teszik ki azok a bizonyos ültetvények?
III. Szerényen sminkeltek: Csak annyit lehet róluk tudni, hogy egy időben etetik a hajléktalanokat és látják el az államapparátust illető feladatokat. A kettő a történetben valamiért összeegyeztethető, bár itthon még nem volt erre precedens. Egyetlen szerepük, hogy az abszolút érdektelen hatalmi játszmák során felszámolásra kerüljenek, de azt is biztos szívesen vállalták, hiszen ők annyira szerények.
IV. Okos tojások: Ha az összes csoport közül őket nevezik „művelteknek”, akkor elképzelhetjük, hogy a többi hol tart. Én inkább neveztem volna nagyképűeknek, mert az egyetlen adottságuk az egójuk, nem pedig az eszük, ahogy a nevük állítja. Ez is biztos olyasmi, amibe én, a balga néző valamiért nem voltam beavatva. Évszázados kutatásuk eredménye végül is az a megállapítás, hogy nekik kell átvenniük a hatalmat. Még jó, hogy kéznél van néhány fecskendő!
V. Fekete-fehér jogászok: Itt is szereptévesztés történt, mert valamiért „őszintéknek” hívják őket, holott majdnem biztos vagyok benne, az igazságszolgáltatásnak nem őszintének, hanem részrehajlás nélkülinek kellene lennie (ha másból nem, a mérleget ábrázoló jelükből ez kiderül). Nem tudom, mi hasznunkra válna, ha az ország összes jogásza egyszer csak elkezdene kimondani mindent, amit gondol, de ez megint csak olyasmi, amit a látnoki képességű Rót Veronika nyilván jobban tud!
A film nem lesz emlékezetes, mert hát nem is filmtörténelmet meghatározó mestermű, de jó, és ami a legfőbb: szórakoztató! A történet működőképessé lett erőszakolva, melyet az éretlen koncepció igencsak megnehezített. A „hullámvasút” jól megtervezett sínen fut, ami a látvánnyal karöltve azt mondatja velem: – Végül is megérte ma felállni a karosszékből!
Megyek is young adultot írni!