Jastilus naplója – Az Igazság Pallosa-incidens 2/2

A térfigyelő rendszer egyik monitorja jelzést adott. Rákapcsoltunk a kamerára, és ekkor megláttuk, hogy az egyik másodlagos raktér padlózatán egy meghatározhatatlan eredetű térkapu nyílik, amelyből sorra bukkannak elő a sápadt bőrű, félig elrohadt testű eretnekek egész csapata. Ezzel egy időben a hídra vezető lift is felmondta a szolgálatot, amellyel Titus igyekezett éppen feljutni hozzánk. A fogaskerekek eltörtek, a lift pedig a mélybe zuhant. Titusnak szerencsére nem esett baja, de nem sokon múlt, hogy betörje a koponyáját. Eközben a hídon azonnal a tettek mezejére kellett lépnünk. Szóltam Kainnak, hogy zárja le a raktér mindkét ajtaját, ezzel elszigetelve a hitetleneket a hajó többi részétől. Hamar meghiúsult azonban a tervünk, mivel az ellenséges csapat feltételezett vezetője telekinetikus képességeivel megakadályozta az egyik ajtó bezáródását, majd megroskadva összeesett. Megpróbálkoztunk a mesterséges gravitáció kikapcsolásával, hogy ezzel lelassítsuk őket bármilyen ténykedésükben, de Kain nem ismerte a kapitányi parancssorokat, így ez is kudarcba fulladt. Egy ötletem támadt, hogy az oxigén keringés megmanipulálásával esetleg valamilyen kábító-, vagy gyilkos gázokat bocsáthatnánk a hajó levegőjébe – tekintve, hogy a szkafanderünk hermetikus szigetelése megvédene bennünket -, de ennek kivitelezésére is kevesek voltak az ismereteink.

Próbálkoztunk továbbá valamilyen központi légzsilip kinyitásával annak érdekében, hogy a légnyomás kiszippantsa őket, ám a szóban forgó raktér egyik ajtaja sem nyílt az űrbe. Kain végső megoldásként elszigetelte a teremből nyíló folyosókat és szobákat, bár a néhány ajtó szerkezetébe ragadt éknek „köszönhetően” az eretnekeknek így is szabad útjuk nyílt a fegyverraktárba, és tulajdonképpen a hajó bármelyik részébe. Nem maradt más választás: találkoznunk kellett Titusszal, és be kell törnünk az ellenség területére. Ők eközben valamiféle pogány szeánszba kezdtek. Körbeálltak egy fényből képzett nyolcágú csillagot, amelynek közepén a vezetőjük levitált. Felpuffadt, rothadó arcába úgy illettek vörös szemei és megbarnult, csálé fogai, akár egy temetetlen hulla szétnyílt hasában megfészkelt nőstény patkány. Tudtuk, csak idő kérdése, hogy a szeánsz a végére érjen, ezért nem teketóriáztunk. Miután mindhármunk testi erejét kihasználva sikerült felnyitnunk a liftajtót, Stratos és én a kötél segítségével leereszkedtünk az aknába, amelynek legalján ott várt bennünket Titus a liftbe ragadva. Kain vállalta, hogy fent marad a hídon, ezzel szemünk gyanánt folyamatos támogatást biztosítva nekünk. A kötélen való lecsúszás könnyű volt, azonban a lift felnyitása során nehézségekbe ütköztünk. Félő volt, hogy a fegyvereinkkel megsebesítjük egymást. Stratos monokardjával megpróbálta átlyukasztani a lift acélfalát, de a penge lecsúszott a fémről, ezzel könnyen megsebesítve a bérgyilkos szkafanderét és magát Stratost is. E mechanikát rejtő szekrényajtóra azt gondoltuk, csapóajtó a liftbe, ezért pisztolyommal ellőttem a zárat. A fogaskerekek alatt azonban a fém sokkal vékonyabb volt, ezért nekiálltam egy keresztet metszeni kardommal az acélba. Sikeresnek bizonyult a metódus, így a liftben csatlakoztunk Tituszhoz.

A szkafanderek a sok sérüléstől némelyikünk számára haszontalanná váltak, ezért levettük őket, kiszereltük a rádiót, és elindultunk a szeánsz irányába. Kain arról informált bennünket, hogy a folyosón végighaladva egyszer balra, majd néhány lépés múlva jobbra kell fordulnunk ahhoz, hogy eljussunk a nyitva tartott raktárajtóhoz. Út közben egyeztettük a tervünket, amely szerint Stratos biztosítja távolról a támogatást, Titus és Én betörünk a terembe és megpróbáljuk a meglepetés erejével annyira legyengíteni a gyülevész bandát, hogy a további harc számukra – ahogy számunkra is – okafogyottá váljon. Mindenekelőtt viszont Kain központi irányítással megnyitja a terem túlsó oldalán lévő ajtót, hogy ezzel elvonja a két oldalt strázsáló két-két őr figyelmét, majd azonnal becsukja, hogy elzárja előlük a menekülési útvonalat. Ez volt a jel a roham kezdetére is.
Miután elfoglaltuk pozíciónkat, jeleztünk Kainnak, megkezdheti a procedúrát. A túlsó ajtó mély, fémes nyikorgására az őrök megszeppentek és a hang irányába forgolódtak. Eközben Titus berohant a legközelebbi fedezék mögé, baloldalra. A következő pillanatban Stratos és az esküdtbíró tüzet nyitottak az őrökre. Titusz a többfunkciós fegyverének lángszóróját bocsátotta a hozzá legközelebbi, bal oldali őr irányába, amelynek kiterjedése annyira széles volt, hogy a szeánsz egy aktív résztvevőjét is érte a tűz. A lángoló eretnekek megpróbálkoztak a tűz eloltásával, de a szertartás ennek ellenére nem tört meg. A Stratos által leadott lövés sajnálatosan nem ért célt. Ekkor már én magam is beértem a jobb oldali fedezék mögé. A hozzám legközelebb álló eretnek őr rám célzott, de amikor lőni próbált, a fegyvere beragadt, ezért könnyű volt sebet ejtenem rajta. Pisztolyommal megsebesítettem a bal karját, de nem veszített harciasságából. A meglepetés erejével ugyan nem tudtuk azonnal eldönteni a tűzharc végkimenetelét, viszont jelentős előnyre tettünk szert egy olyan küzdelemben, ahol a létszámfölény az ellenségnek kedvezett.
Kain eközben a hídról segített minket. A kamerákon keresztül figyelte, hogy az eretnekek mikor emelik lövéshez fegyverüket, és közvetlenül azelőtt, hogy elsüthették volna, lekapcsolta a fényeket, ezzel megzavarva az összpontosítást. Néhány másodperccel később már a túloldalon álló őrök is részt vettek a tűzharcban, a lángoló eretnekek pedig eloltották égő részeiket és folytatták a szeánszot. Titusznak és Stratosnak sikeres lövései voltak, én viszont eredménytelenül próbáltam likvidálni a már megsebesített őrt. Az egyik lövése eltalálta a lábamat, a belé nyilalló fájdalom viszont csak dühösebbé tett, bár tudtam, hogy új keletű képességeimmel könnyedén meggyógyíthatom. A következő lövésemhez segítségül hívtam az egyik pszichikus erőmet, a Természetellenes Célzást, amely segítségével még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna rossz lövést leadni. Meghúztam a ravaszt. A fegyvert tartó kezemet a csőből áradó sugár melege simogatta, néhány méterrel odébb pedig szétloccsant az ellenségem feje. Agyvelő terítette be a közeli falakat. Ekkora már Titus és Stratos is felülkerekedett a söpredéken, akiknek száma egyre csak fogyatkozott, amíg nem maradt más, csak a szertartás lebegő vezetője és néhány megsebesített eretnek. Titus is súlyos sérüléseket szenvedett, tekintve, hogy a küzdelem csomópontjában harcolt.

Az eretnekek vezetője alászállt, és pokoli indulattal tört az ifjú bíró felé. Miután meggyógyítottam magam, igyekeztem Titus állapotán is javítani, eközben pedig Stratos végzett a maradék eretnekkel. A nyolcágú csillag közepén egy apró térkapu-kezdemény bontakozott ki. Titusz és én együttes tűzerővel igyekeztük elpusztítani a szentségtelen fattyút, akinek a szervezete nem bírta a megpróbáltatásokat, így izmai felmondták a szolgálatot, majd nagyobb puffanás kíséretében a földnek zuhant, és eszméletét vesztette. Ekkor érkezett a terembe Kain, kezében egy illúzió-gránáttal, egyenesen a nyolcágú csillag felé rohanva azzal a szándékkal, hogy az éppen nyíló félben lévő térkapuba hajítsa. Számomra eljött az idő, hogy végrehajtsam az Istencsászár ítéletét. Odarohantam hozzá, az övemből előhúztam a Psykana kegyelmi késemet, majd nagy lendülettel a szívébe mártottam és megforgattam benne. Éreztem, hogy a beteljesülés eltölti a lelkem, azonban nem élvezhettem ki az eretnek elpusztítása nyújtotta élvezetet, mivel a térkapu egyre csak tágulni látszott.
Társaimmal egy csapatként felkészültünk a legrosszabbra. A kapuból hamarosan nagyjából tíz undormány bukkant elő, testük és végtagjaik oly groteszk módon mozogtak, himbálóztak, hogy a gyomrom forgott tőlük. A muníciónk kevés volt, néhányan megsérültünk, a lényekből pedig szinte áradt valamiféle fizikai erő, amely egyértelművé tette számunkra, nem csak létszám-, hanem erőfölényben is vannak.

Ez már mindegy volt. Megtettük a Császár érdekében azt, amit meg tudtunk tenni. Úgy éreztem, ha a sorsunk fonala e ponton véget ér, ugyan nyugtalan szívvel térnék a halálba, mivel nem vehettem elejét az effajta métely terjedésének, ugyanakkor az inkvizíció tudomást szerzett erről az incidensről, a rögzített adatokat pedig átküldtük a Dongóra, így minden archiválásra került, amely az erősítés számára megkönnyíti a káosz elleni harcot.

Ekkor nyílt ki a túlsó kapu, és mielőtt kezdetét vette volna elkeseredett harcunk, belépett egy osztagnyi tekintélyes méretű, félelmet keltő gárdista, s egy pillanat alatt darabokra lőtték és szabdalták a lényeket. Mindezt olyan játszi könnyedséggel tették, mint amikor kisfiú koromban üres üvegeket dobáltam kavicsokkal az Orendal Sírján.

Ezt követően valamelyikük kikísért minket a raktérből, de még fél szemmel láthattuk, ahogy valamilyen módon bezárják a térkaput. Most már biztos volt, hogy a hajó megmenekült, köszönhetően a Császárnak és az ő hű szolgálóinak.

A Dongóra visszatérve Wrex tapssal fogadott bennünket. Az akció igencsak leterhelt. Miután gondoskodtunk az összes adat feltöltéséről, és az Inkvizíciónak való megküldéséről, hibernáló kapszuláinkban megpihenve folytattuk utunkat következő küldetésünk felé.

Az Igazság Pallosa további sorsáról nem tudok beszámolni.

Vége
– Az illusztráció Tod Antal Miklós munkája –