Jastilus naplója – Az Igazság Pallosa-incidens 1/2


A szektor külső peremén járhattunk a Dongóval, amikor a vészjelzés kizökkentett minket a stázisból. Wrex Callos, a kapitány már ébren volt. Már csak ki kellett kászálódnunk a kapszuláinkból ahhoz, hogy rögtön megkapjuk az eligazítást. Titus, az esküdtbíró még nem ébredt fel valamiféle technikai malőrnek köszönhetően, így ő sajnálatosan lemaradt az esszenciális információkról.
A hídra lépve Wrex köszöntött minket. Kinyitotta a híd ablakát, majd elénk tárult a legmonumentálisabb űrhajó, amit valaha láttunk: egy hatalmas fémkolostor; egy kisebb hold méretével azonos űr fregatt. Eddig még nem vette fel velünk a kapcsolatot, és a kommunikációs kísérleteinkre sem reagált. Ekkor még keveset tudtunk róla, viszont Ő hatalmassága, a Fő Inkvizítor azonnal jelentkezett, és konferenciabeszélgetésbe szólította légiónk rendmesterét, Azraelt. Főméltósága felvilágosított minket, hogy a hajó nem más, mint az Igazság Pallosa nevű „diktátor” osztályú hajó, amely tízezer éve tűnt el meghatározhatatlan okokból. Meglepő volt mindenki számára, hogy pont itt bukkant fel, és gyanús, hogy ennyi idő után, az intersztelláris terjeszkedés abszolút csúcspontján egyszer csak megjelenik. Rendünk vezetője és a Légió mestere kisebb szóváltásba elegyedtek, de végül is megegyeztek: a különítményünk megkezdheti a vizsgálatot, amíg egy elit gárda osztag meg nem érkezik. Nyilvánvalóan mindannyiunk szívében az izgatottság lángja lobbant annak gondolatára, hogy egyedül vizsgálhatunk meg egy tízezer éves ipari antikvitást, valamint élőben láthatunk igazi gárdistákat. Kain, a papunk nem mutatott kitörő lelkesedést a monstrum láttán, de biztos vagyok benne, kapcsolata a gépistenével igencsak elmélyült a jelenségnek köszönhetően. 
Szkafandert vettünk és beszálltunk a Dongó kompjába, kivéve persze Tituszt, aki továbbra is az igazak álmát aludta hibernáló kapszulájában, és persze Wrex kaptiányt, aki amúgy is ritkán mozdult el bárkája fedélzetéről. Az indulás könnyű volt, a rövidke utazás viszont nem nevezhető zökkenőmentesnek. Stratost, az orgyilkosunkat láthatóan megviselte az űrutazás és magamon is éreztem, hogy az amúgy is ingatag adottságaim szinte örvénylenek minden porcikámban. Kainon egyáltalán nem látszott az űrbetegség jele, nemhiába egy hajón nevelkedett, viszont izgatottságában igencsak megnehezítette a Palloshoz való csatlakozást. Egyszer kitért a vektorunkból, érkezéskor pedig felsértette a komp falát, de végül is sikerült kikötni a hajó alján található zsiliphez. Kainnak ezt követően is megpróbáltatásai voltak egy ódivatú számkombinációs panellel és egy fémkarral, viszont technikai zseni lévén úgy tűnt, sikerült ezt a malőrt is megoldania. Nyilvánvaló, hogy még ő maga is próbálgatja szárnyait, ahogy mindenki ebben a csapatban. Stratos folyamatos készenlétben volt, jómagam pedig szünetmentesen dokumentáltam az eseményeket azzal, hogy a szkafander csuklórészébe beépített rögzítő berendezésre mondtam a tapasztalataimat, és a Dongóval is folyamatos kapcsolatban voltam. 
Már ekkor éreztem, hogy a hajó mélyén nem csak port és végeláthatatlan ürességet fogunk találni, hanem egy sokkal mélyebb, emberen túlmutató dolgot. Az evidencia mellett a lelkemet tépkedő szorongás is erre utalt, ezért különösen észnél kellett lennem, mivel a csapatban én rendelkezem pszichotikus képességekkel, így én vagyok egyedül érzékeny a hipertérre. A komp rádióján megpróbáltam kapcsolatot teremteni a hajón uralkodó erőkkel, azzal a céllal, hogy megadásra késztessem őket, és különös módon egy furcsa statikus zaj kíséretében látszólag ennek hatására ki is nyílt a zsilip. Ugyanakkor ezzel egy időben Kain is eredményeket ért el a panellel, tehát nagy eséllyel neki köszönhető az, hogy a kikötést segítő két masszív tartókar gépies mozdulattal megfogta a kompot és besiklott velünk a raktér mélyére. A rögzített rádióadás konkrét válasznak nem volt nevezhető, viszont a statikus zajból kihallottam valamiféle suttogást, amelyet a társaim meglepő módon nem igazán tapasztaltak. A felvételt visszahallgattuk és felerősítettük, de nem vettünk ki belőle semmit. Úgy vélem, csak én voltam az, aki ezt suttogásnak vélte.
A raktér tulajdonképpen üresen állt és nem volt gravitáció, ezért azt javasoltam, rögzítsük egymást egy kötéllel, nehogy a tehetetlenség miatt végzetes következménye legyen egy hirtelen feltűnő fizikai erőnek. Társaim egyetértettek, ezért így haladtunk tovább a falakon és a padlón található kiszögelléseket, csöveket és rácsokat használva. A fedélzet rideg volt, mindenhol vastagon ült a por, és bárhova néztünk, a látványt körüllengte az ismeretlen és a reményvesztettség érzése. Ezeket a folyosókat egykor egyenruhás emberek ezrei járták, akik már jóval azelőtt itt éltek és dolgoztak, mielőtt bármelyikünk legtávolabbi ismert felmenője egyáltalán megfogant volna. 
A terv szerint először a gravitációs mezőt kellett visszaállítani. Szinte lehetetlen volt a súlytalanságban egy eredményes vizsgálatot lefolytatnunk, így a gépház felé vettük utunkat. Az egyik kommunikációs panelnél ismét kapcsolatba próbáltam lépni a hajó „személyzetével”, de minden ilyen esetnél kétértelmű eredményre jutottam. Közöltem, kik vagyunk, honnan jöttünk és miért vagyunk itt. Leszögeztem, hogy az inkvizíció különítményeként folytatunk vizsgálatot, és felszólítottam a hajón ténykedő erőket, hogy vessék alá magukat az eljárásnak és amennyiben ártó szándék vezényli őket, úgy készüljenek a legrosszabbra. A gravitáció nem állt vissza magától, a hajó viszont érezhetően reagált az üzenetemre. Ezt a lelkemet mardosó rosszullét is megerősítette. 
Rövidesen a gépházban találtuk magunkat, ahol módunk nyílt visszaállítani a hajópadló mesterséges gravitációját. Stratos javaslatára mindannyian elbújtunk egy-egy rögzített asztal vagy pult alá, hogy a plafon magasságában lebegő nehezebb bútorok, szerszámok vagy eszközök ne zuhanjanak a fejünkre. Ezt igen bölcs javaslatnak találtam. A gravitációt sikerrel helyreállítottuk, baleset vagy sérülés nem történt. A hármunkat összekötő kötélre már nem volt szükség, de azért magunknál tartottuk. Kain egy elhagyott adatlapból megpróbálta kideríteni, mi volt az utolsó feljegyzés, viszont semmi lényegesre nem jutott. A következő tennivalónk a Geller-mező, a hipertér veszélyei ellen nyújtott védelmet generáló energia visszaállítása lett volna, ámbár a híd meglátogatása kecsegtetőbb tervnek tűnt. A hajónaplóból mindent kideríthettünk, emellett a hídon adott volt a központi irányítás lehetősége és a kamera központ, ami alapján tüzetesen felderíthetjük az egész hajót úgy, hogy közben el sem mozdulunk. Másrészt a Geller-mezőt tudomásom szerint a térutazáshoz találták ki, és mivel a hajó nem utazott, a visszaállítás egyenlőre szükségtelennek tűnt. Így hát utunk a hídra vezetett, amelyet egy lift segítségével érhettünk el (egyéb lehetőség nem volt). 
A hídra érve a lehetőségek egész tárháza fogadott minket, azonban gyakorlatlanságunk és a vezényléssel kapcsolatos ismeretek hiánya jelentős akadályt képzett. A nyomozás során folyamatosan rögzítettünk mindent, amit tapasztaltunk, Kain pedig feltöltötte az adatokat az adathordozójára. A hajónaplóból nem jöttünk rá semmire, az utolsó bejegyzés ugyanolyan semmitmondó, általános esemény volt, mint a többi. 
A kamera központ segítségével átpásztáztuk a hajót, és ekkor egy különös jelenségre lettünk figyelmesek. A raktérben, a kompunk mellett egy pillanatra feltűnő entitást láttam, amelyet jobb híján egy, a káosz erőit szolgáló eretnekkel azonosítottam, viszont a visszanézett felvétel ez esetben sem mutatta ugyanazt, mint amit pillanatokkal előtte tapasztaltunk. Ekkor vettük észre, hogy Titus is a hajó fedélzetére lép a légzsilipen keresztül. Rejtély volt számomra, hogy komp nélkül hogy jutott el idáig egy olyan ember, akitől a szabad űrjárás és a gépi technika olyan messze áll, mint a hatalmas Istencsászár a káosz egyik fattyától. Titus mégis a hajón volt, és mihamarább kapcsolatba kellett lépnünk vele. E célra rendelkezésre állt a szkafanderbe épített rádió és a hajó központi vonala is. Előbbi útján felhívtuk a figyelmét, hogy a hídon vagyunk, és ott célszerű egyesíteni erőinket.
Figyelmeztettük, legyen résen, mert nem vagyunk egyedül. Ezzel egyetértett, ugyanakkor út közben betért a fegyverraktárba, ahol magához vett egy zsák lézer pisztolyt és megannyi muníciót. 
Tovább kutattunk, és próbáltunk valamiféle összefüggésre rájönni. A hajónapló utolsó bejegyzéseinek egy nevezetes sora szerint a raktérben valamiféle áramkimaradás történt, ezért megnéztük az archív felvételeket, amelyek egyikét visszanézve eddigi életem legnagyobb borzalmát tapasztaltam: a rakodó munkások mindennapi munkájukat végezték, azonban egy pillanattal később, mindegyik abbahagyta azt, amit csinált és egy emberként az összes a kamerába bámult nyitott szájjal és halott szemmel. Ekkor vált világossá számomra, hogy valójában engem néznek. Figyelmeztettem a társaimat, hogy a képességeim kiéleződtek, mióta a hajóra léptünk, és a hipertér erői maximális tudatában vannak a ténynek, hogy személyemben egy pszi-használó is a fedélzeten van. Úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a hidat és félúton találkozunk Titusszal, ezt megelőzően viszont fontosnak tartottam a hajó központi vonalán kapcsolatot teremteni a rossz szándékú jelenéssel, előtte persze figyelmeztettem Titust, hogy ne rettenjen meg. Ezeket mondtam:  

„Az Inkvizíció különítményének tagja vagyok! Azért jöttünk, hogy kivizsgáljuk a hajót. Tisztában vagyunk, hogy a fedélzeten idegen erők uralkodnak és azt is tudjuk, milyen természetűek. Biztosítom őket, hogy az Istencsászárba vetett bizalmunk megingathatatlan, és felszólítom, hogy amennyiben ártó szándék, vagy bármilyen eretnek motiváció vezérli tetteiket, úgy készüljenek fel elkerülhetetlen sorsukra, amely nem más, mint a biztos pusztulás!”

Ekkor a hajó megremegett.

(folyt)
– Az illusztráció Tod Antal Miklós munkája –