Uroboros


A férfi épp végzett a prostival. A tükörhöz ment, hogy rendesen be tudja gombolni az ingét. Mindig elrontotta. Valahogy nem volt érzéke hozzá, hogy a gombokat a megfelelő lyukon tolja át.
Felesége mindig szóvá tette.
– Bejelentkezel jövő hétre is? – kérdezte a lány. – Vagy majd hívsz? Igazából bármikor jöhetsz, meg hát máshova is mehetnénk…
Nem válaszolt.
Az aktus után mindig egy kicsit gyűlölte őt. A fiatal test, a kedves tekintet és a vágyakozó hang elvesztette értékét, persze csak néhány napig. Tudta, a hazaúton ki kell találnia valami magyarázatot, amivel eltereli családja gyanúját. Felesége szerette hazugságba ringatni magát. Csak egy gyönge indokra volt szüksége, ami – még ha nevetségesen ellentmondásos is volt – eloszlatta gyanúját és segített neki, hogy ne vegyen tudomás férje csalfaságáról.
Felhajtotta a gallérját, aztán egyszer csak szöget ütött a fejébe egy gondolat:
– Minden igazság görbe… – súgta – az idő maga is körvonal.
Átizzadt, viseltes inge elvesztette ráncait, ahogy egy pillanatra mindene megfeszült.
Felköhögött, s levegőjével távozott belőle valami. Nedves, fehér gőz szivárgott a pórusaiból. Sűrű volt. Fájt, ahogy elhagyta őt, ezért felkiáltott. Vele a lány is. A férfi a sikoltást csak tompán hallotta.
Elemelkedett.
Pár pillanat múlva rádöbbent, már nem a testből szemléli kínlódó tükörképét. A gőz volt ő maga.
Utolsó csóvája is kibújt megtört porhüvelyéből, aztán a hotelszobát elfújta a szél.
Üres feketeséget látott. Nem lehetett álom. Minden nagyon is valóságosnak tűnt, csak a testét nem érezte, de hallotta a gondolatait. Tapasztalta a pillanatot.
– Tehát meghallottad! – szólt valaki a felfoghatatlan messzeségből.
– Meghallani? Mit?
– Az üzenetet! Hisz az előbb mondtad…
Hirtelen megértett mindent. A világegyetem lejátszódott a szeme előtt. Az első szikrától az utolsó zsarátnokig… aztán újra, és újra, és újra.
– Elég!
– Ha úgy kívánod…
Ismét a semmit látta.
– Hol vagyok?
– Sehol!
– Mit csináltál velem?
– Semmit!
– Ki vagyok?
– Senki!
Tudta, felesleges tovább faggatnia a hangot, ezért várt… száz, ezer, tízezer évet. Az idő fogaskerekei megfordultak néhányszor, ám a hang többé nem szólt.
Egy erdei patak mellett találta magát. A közelben egy kunyhó állt, körülötte fenyők, s egy kilátó, mely a végeláthatatlan, fenyves fedte lankákra nézett. Érezte a szellőt, a tőzeg- és borostyán szagot, de amikor végig akart nézni testén, csak az üres levegőt látta.
Ajtó csapódását hallotta. Egy katonai zubbonyt viselő, szikár vénember lépett ki. Egyenesen felé tartott.
Mikor odaért, végigmérte. Tekintete rátarti volt, az arcát fedő évszázados barázdák és ráncok azonban elszenvedett megpróbáltatásairól árulkodtak.
– Tudod e, hogy mér’ vagy itt?
– Nem… felelte.
– Persze, hogy nem! Hogy is tudnád? – Megigazította derékszíját, majd kihúzta magát. – Nos… az inga két irányba mozog! A hő a melegebb test felől a hidegebb felé áramlik… Más télen a buszmegállóban ácsorogni, és megint más egy kád meleg vízben feküdni. Mit gondolsz, mi következik ebből?
Szóhoz sem jutott. Még mindig nem értette, mi zajlik körülötte.
– Az, fiacskám – folytatta az öreg -, hogy kétpólusú világban élünk. Van a dicső lovag, meg a gaz sárkány! Az jó és a rossz! Az egyik legyőzi a másikat, nem igaz?
– De… igen.
– Ennyit kell most neked tudnod. Itt maradsz, amíg meg nem érted!
– Megérteni? Mit?
Tudta a választ, ezzel pedig az öreg is tisztában volt.
– Ne gondold, hogy örökké húzhatod! – Egy törékeny hóvirágra mutatott a megsárgult gaz mélyén. – Amikor ő elhal, te is vele halsz. Megszűnsz létezni! Megértetted?
Bólintott.
Alászállt, s megtelepedett a virág tövében. Hosszasan vizsgálta a szirmait, a leveleit, a szárát borító apró szálakat. Érezte, ahogy haldoklik. Közben gondolkodott.
– „Minden igazság görbe…” – mondta. – Mi az igazság? Miért görbe?
Eltelt egy nap, aztán egy hét, de a nagy igazság nem állt össze a fejében.
Hónapokat tudott maga mögött. Minden kérdést feltett magának, de hiába. Beszélt a virághoz. Kérdezte őt is, ám az csöndben pusztult.
Évek, évtizedek röppentek el. Hóréteg borult a fenyvesre, majd eltűnt. Újra feltette a kérdéseket, átrendezte a szavakat, megváltoztatta a hanglejtést.
Ezer év múlva elhagyta a száját minden, amit ember ki képes mondani.
S a virág haldoklott…
Ekkor megértette.
-… az idő maga is körvonal!
Hatalmas szélvihar támadt. Egy pislogás, nem több, annyi se kellett, hogy elsöpörje a házat, kitépje a fákat a földből, megrepessze az eget, eltüntesse a színeket, s ne hagyjon mást mag után, csak üres feketeséget.
– Itt az idő – súgta a hang -, hogy megütközz vele!

Egy peronon állt. Húgy szaga csapta meg az orrát. Üres italos üvegeket látott szétszórva a sínek között. Vonat érkezett. Szele barátságtalanul fújt.
Megállt. Az utasok leszálltak, aztán bőröndjeikkel útnak eredtek.

Egy férfi nézett ki az egyik ablakon. Megvető tekintete törhetetlen volt. Elgombolt, gyűrött inge pacuha viselőjéről tett tanúbizonyságot. A csalfaság szaga érződött rajta.
Hallotta a gondolatait:
– Dögölne meg ez is! Minek néz? Foglalkozzon inkább a saját dolgával, ne másoktól lopja a helyet. Kívánom, hogy dögölj meg, ember! Gyűlöllek!
– Hallak téged!
A férfi szemei elkerekedtek. Maga mellé nézett, ám a fülkében nem ült senki. Nem tudta, mitévő legyen.
– Mutatok valamit… – folytatta.
Hirtelen elfogta a hányinger. Szembesült mindazzal az ártalommal, amit másoknak okozott. A feleségének, a szerelmes örömlánynak, a gyermekeinek. Bűne öröklődött. Súlyos teherként nyomta lemenői vállát, és mindazokét, akik emlékével valaha is kapcsolatba léptek. Nemzedékről nemzedékre.
A világ összes fájdalmát érezte. A szégyent, a megaláztatást. Amíg a világ magába nem roskadt, és amikor a hangyányi parázs izzása is elhalt az utolsó, űrben keringő porszemen…
… kezdődött minden elölről.
A férfi bűnhődése sosem maradt abba.
Örökké érezte tettei következményét… örökké.