Hurok


A törzsőrmester egy közönséges reggelre virradóan döbbent rá, hogy élete zsákutcába futott. Egy hosszú, több évig tartó folyamat utolsó felvonása volt az, amit érzett, és tudta, kizárt, hogy jól jöjjön ki belőle. Át kellett értékelnie mindent, amit a stílusos bűnügyi filmek elhitettek vele. Szembe találta magát a valósággal. A söpredék jött és ment, de nem abból a fajtából, amiért (vagy inkább ami ellen) érdemes dolgozni. Ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekik, és ugyanazokat a válaszokat kapta rájuk. Mára már eljutott odáig, hogy minden reggel megkérdezte magától: Mit fogok ma tenni azért, hogy ne dolgozhassak? Tudta, ha ez így megy tovább, akkor előbb-utóbb közelebbi kapcsolatba kerül a szolgálati fegyverével.
Már régen nem az igazságot szolgálta. Nem emlékezett rá, mit jelent az a bizalom, amit a társadalom elvileg belévetett. A kollégái nagyban közrejátszottak, hogy ennyire könnyelművé váljon.
– Ez a valóságban nem így van! – mondták mindig. – Elhiszem, hogy az amerikai filmekben így meg így történik, de ebben az országban ez mese habbal.
A törzsőrmester elhitte, amit mondanak. Nem is tehetett mást, hiszen ő is átlátta, mi zajlik. A reggeli eligazításnál az osztályvezető elmondja, amit az élet aznapra szánt nekik. Aztán megérkezik az első feljelentő.
– Szeretném, ha megkapná a magáét az a szemét! – tört ki egy legkevésbé sem vonzó nő az asztalánál. – Unom már, hogy állandóan zaklat. Nem akarok félelembe élni!
– És milyen telefonszámról hívogatja?
– Ja, nem ő szokott hívni, csak sms-t küld, én meg visszahívom.
Először nem hitte el, amit hall.
– Szóval úgy zaklatja magát telefonon, hogy tulajdonképpen maga hívja fel őt? – kérdezte a törzsőrmester, bár tudta rá a választ.
És ez így ment egész nap. Amikor az egyik elment, jött a következő. A hónapokból évek lettek, az ünnepek egyre csak ismétlődtek. Végül már hetente egyszer elfantáziált azon, hogy a szájába teszi a pisztolya csövét.
Nem ez volt az a nyomozás, amiről álmodozott. Csak a számítógép előtt ült, vagy papírokkal vesződött egész nap. Egyre gyakrabban találkozott bizonyos elharapott szavakkal, mint a „ráverni” vagy a „bevarrni”. Sokáig képviselte azokat az idealista álmodozókat, akik még hitték, a munkájukkal jót tesznek. Mint a lovagerény utolsó felkent művelője, a végsőkig kapaszkodott a téveszméibe. Segíteni akart másokon, de csak a jogrend bosszúszomjának aljas kis szolgája volt. Úgy érezte, annyira nincs jelentősége annak, amit csinál, hogy idő után már őt sem érdekelte, ártatlan e az, aki bűnhődik, vagy bűnös e az, aki a szabadságának örvend. Egy-egy éjszakai ügyelet során, amikor teljesen egyedül maradt az épületben, bátorkodott megnyalni a pisztolyát, hogy tudja, milyen íze lesz, amikor egyszer úgy dönt, megteszi.
Egy lány talán kimenthetne ebből – gondolta néha. – Valaki, akiért érdemes élni, dolgozni, jónak lenni. Egy lány, aki hazavár…
Próbált kapcsolatot teremteni velük, de nem sülhetett ki jó abból, ha a munkahelyére látogató, kérdéses múltú és foglalkozású nők közül válogat. Estére már úgy elfáradt, hogy képtelen volt kimozdulni. Amúgy is kényelmetlenül érezte magát, ha ismerkednie kellett, olyan barátai meg nem voltak, akikkel eljárhatott volna. Szeretetre vágyott, de ez a vágy hamar átfordult olyan ingerbe, ami igazából az ágyékának szólt, nem a lelkének. Órákig böngészte az internetet, s amikor könnyített magán, pár röpke óráig megint nem érezte, hogy szerelmesnek kéne lenni. Egyre biztosabb volt benne, hogy hamarosan szétlövi a saját fejét.
Óriási hatalom birtokában volt. Elérhető közelségében volt számára egy eszköz, amivel árthatott másoknak, és persze magának. Amikor elfogta a vágy, hogy önkezével véget vessen életének, kocsikázni indult, rendszerint éjszaka. Mindig elmélázott a kormányon pihentetett ujjait nézve, amelyeken a tövig rágott, vérző, rózsaszín hús szegélyezte körmei sorakoztak.
– Miért engedték, hogy fegyveres szolgálatot lássak el, amikor ennyire rágom a körmöm? – gondolkodott gyakran ezen a kérdésen.
Az éjszaka nyugalma megvigasztalta. Érezte a békét, ami a csöndes aszfalton honolt. Hallgatta a nyugtató motorbúgást, s azt képzelte, csak ő van egyedül, mégsem magányos. Ám gyakran átlátott a sötét fátylon, és megpillantotta mindazt a mocskot, amit a világ tartogat számára. Reggeltől estig. Éveken át. Amíg forog a föld.
– Holnap megölöm magam! – döntötte el. – Csak délelőtt felveszem a pisztolyomat.
Egy tépett ruhájú, rémült lány rohant ki a kocsija elé. Azonnal lefékezett. A segítő szándék szinte ösztönös volt nála. Kiszállt. A lány zokogva borult rá, majd jó erősen átkarolta.
– Meg akar erőszakolni! Meg akar erőszakolni! – ismételgette kétségbeesetten.
Nem sokkal később feltűnt a férfi, aki elől menekült. Öltönyt viselt, jól szituáltnak tűnt, mozdulatai mégis erőszakosságáról árulkodtak.
– Ne szólj bele, ember! Már kifizettem a csajt. Előre kérte a pénzt. Hallottál már ilyet?
Nem válaszolt. A nő olyan erősen kapaszkodott belé, hogy szinte tépte a húsát a kabátján keresztül.
A férfi elővett egy rugós kést.
– Ne akarjál bajt! – mondta, amint a hideg penge kiugrott.
– Szolgálatba lépek – mondta a törzsőrmester higgadtan, aztán csak várt, hogy szavai hassanak.
A férfi jobbnak látta eltenni a kést. Megfordult és elszaladt.
– Köszönöm – suttogta a nő hosszú percek elteltével. Végül elengedte őt, összeszedte magát, leporolta a ruháját és hüppögve eltűnt az éjszakában.
Jó darabig szóhoz sem jutott. Furcsa elégedettséget érzett, ami elnyomta egy kicsit a szűnni nem akaró csömörérzést.
Az öngyilkosság már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Valamiért eszébe jutott, milyen rég lőtt már célba a szolgálati fegyverével.
– Majd holnap munka után lövöldözök kicsit – mondta magának. – Aztán kocsikázni megyek.
Ez után évekig nem jutott eszébe, hogy megölje magát.