A Szürke Herceg 2/2



Valahol, a kozmosz mélyén egy küllős spirálgalaxis naprendszere egy leheletnyit elmozdult. Azon belül, a világ legmagányosabb bolygójának felszínén egy tizenkét év körüli gyermek rohant céltudatosan, kezében vérben tocsogó szervet szorongatva. Félt, mint a rágcsáló az etetésre váró kígyó közelében. Mindennél jobban rettegett az sötéttől. Az ő fejében az éjszaka folyton változó feketesége a halál kis szeletével volt azonos. Kőről kőre lépkedett, lábait gyorsan szedte. A hold fénye megvilágította a vidék egyes pontjait, de inkább csak halvány köntösbe bújtatta a fojtogató sötétséget. 


Minden olyan kísérteties volt. Időnként átbújt egy-egy faág alatt, de végül is addig kanyargott a sziklás völgyben, mígnem megtalálta a patakot.  Megkönnyebbült. Minden alkalommal kérdéses volt, hogy eljut e egyáltalán eddig a pontig. 



A partja mentén, folyásiránnyal megegyezően haladt tovább, engedelmeskedve annak a túlvilági erőnek, ami hetente egyszer elcsalogatta útjára. 


Zének hívták. A barátai nevezték el így, mert szerintük oldalról nézve hasonlított egy Z betűre, amikor az iskolapadban görnyedt. Tényleg javíthatatlanul férfiatlan külleme volt. Pattanásos, gyermekded arcát az utóbbi időben vöröslő sebek tarkították, és bármennyit evett, egyszerűen nem tudta megváltoztatni természetellenes soványságát. Szülei talán nem is tudtak új keletű nevéről, de ez nem számított. Már amúgy sem ugyanaz a személy volt, akinek ők ismerték, és ennek alig volt köze ahhoz a közeghez, amelyhez az utóbbi években csapódott. Sokkal inkább a magányos kirándulásainak egyike volt a felelős. Mindig arra vágyott, hogy szeressék. Érezni akarta, milyen fontosnak lenni mások számára. Úgy tűnt, végre talált valakit, aki megvalósíthatja ezt. Egy távoli világról származó lény várta, aki – révén, hogy hajótörést szenvedett – az ő segítségére szorult. Végre valakinek fontos volt. 

Zé egy bűncselekmény helyszínéről érkezett. Eleve rengeteget kellett gyalogolnia, hogy eljusson a kijelölt áldozathoz, aki a szomszédos város túloldalán lakott. Ezt az utasítást kapta és ezt kellett megtennie annak érdekében, hogy elnyerje a megígért jutalmat. A helyet, ahova tartott, nem ismerte. Oda is csak egy érzés vonzotta, de lelki szemei előtt időnként megjelent a ház pontos mása és a bejutás módja. Mire megérkezett, a lába sajgott a sok sétától. A pinceablak nyitva volt, így hát kihajtotta azt, és becsusszant rajta. A ház alatti raktárban fegyver után kutatott, de minden vágyakozása ellenére csak egy régi, megrozsdásodott vasalót talált. Lassú, zavarodott léptekkel haladt a nagy belmagasságú folyosókon. Az ódon lépcsőházat gyenge fény világította meg. Elindult felfelé. Végignézett a plafon peremén felgyülemlett, összegyűrt pókhálók és légytetemek fekete halmain, közben a talpa alatt néhány lépcsőfok megnyikordult. Aggódott, hogy az emeleten gyanútlanul alvó vénasszony meghallja, de aztán arra gondolt, áldozata lehet annyira idős, hogy mindez elkerülje a figyelmét. Szép lassan eljutott az ajtóig, amely jobban nyikorgott, mint a lépcső. Amikor benyitott, baldachinos franciaágy látványa fogadta. A közepén egy összeszikkadt néni ült, aki avítt hálóinget viselt. A mellette lévő lámpa még mindig fel volt kapcsolva. Értetlenül meredt Zére, aki lassan, a kezében lévő vasalót a háta mögé rejtve megindult felé. 
– Te vagy az, kisfiam? – kérdezte a megnyugvás reményét hordozó válaszra várva. 
– Nem. Nem a fiad vagyok. 
– Akkor mit keres a házamban? – rikácsolta. 
– Van benned valami, amit ki kell szednem belőled. 
– Kiszedni? Belőlem? Miért? – A félelem első jelei megjelentek a vastag szemüveg torzította tekintetében. 
– Mert a Szürke Herceg ezt kérte. Leszállítom neki, aztán magával visz egy másik világba. 
Egy hosszú pillanatig szótlanul habogott, amint az előtte tornyosuló Zét nézte. 
– Te vagy az, kisfiam? – ismételte. – Hoznál egy pohár vizet? 
A vasaló sújtásának hangját egy nedves reccsenés kísérte. Zé elégedetten nyugtázta, hogy a néni egy pillanatig sem érzett fájdalmat. Nem tartotta magát gonosznak, különösen azért nem, mert az elkövetés utáni időszakig nem volt bűntudata vagy bármiféle morális ellensúly, amely akadályozta volna őt. Eddigi élete során amúgy is csak egy érzelem kísérte őt, ez pedig a szeretet iránti epekedés fájdalma volt. Utána viszont szörnyű érzés kerítette hatalmába. Olyannyira hasogató volt, hogy össze kellett kuporodnia és rángatózva sírnia. Összefüggéstelenül motyogott is, de inkább csak saját magát sajnálta. Vágyott valamire, amiért bármit képes volt megtenni. Még a gyilkolástól sem tántorodott el. Nagyjából fél óra vergődés után elmúlt a szomorúság és ő nyugodtan hajthatta végre a feladatát. Előhúzta zsebéből a mesterétől kapott rózsakvarc kést, melynek rovott kőből volt a nyele és aránytalan, göcsörtös pengével rendelkezett. Csakis a célra volt alkalmas. Letépte a holttestről az összevérzett göncöt és megkereste a gyomrát fedő bőrfelületet. Már kitapasztalta, hogy melyik részt kell felnyitni ahhoz, hogy hozzájusson a köldök alatt, bal oldalt elhelyezkedő vakbélhez. A véres munkától megtanult nem undorodni. A rózsaszín penge úgy szaladt végig a szöveten, mint egy izzó sebészkés. Megmarkolta a nedves, vérben tocsogó szervet és lélegzetvisszafojtva elválasztotta a belektől. A cuppogó, nyálkás hangot harci kiáltások, fémek csattogása és a gépies mozgás hamisíthatatlan nyikorgása kísérte. A zajok messziről érkeztek. A téridő túlvégéről. 


A gépek a gőzelvezető teremben ütköztek meg a betolakodókkal. A Nagy hajójának védelmezői már-már sérthetetlennek bizonyultak, valamint a rossz látási viszonyok is az ő javukra szóltak, azonban a barbárokat ez alig gyengítette. Anatómiájukon túlmutató harci láz hatalmasodott el rajtuk. Nem éreztek fájdalmat, sem fáradtságot. Nem zavarta őket semmi, mert mindennél jobban kielégítette őket a fémvégtagokon csattanó acélpengék hangja és az őrjöngés élménye. Körbejárták az öles, fekete csöveket, amint pusztító táncot jártak a gépekkel. 

A Nagy visszatért a kísérlethez. A lágyan csobogó patak hamarosan elvezette Zét a barlang bejáratához. Nem is értette, hogy talált rá korábban erre az eldugott járatra. A hívogató izgalom egyre bizsergetőbbé vált, ahogy belépett a sziklába vájt alagútba, amely túlvilági sötétségbe burkolózott. A benne tomboló félelem a barlang mélyén uralkodó fényforrás gondolatára csillapodni látszott. Eleinte még szüksége volt rá, hogy zseblámpával világítsa meg az útját, de mostanra már jól emlékezett a kanyarokra és a lábánál éktelenkedő kődarabokra.


Az utolsó kanyar mögül jégszínű fény derengett elő. Halványkékre festette a földön heverő sziklákat. A legtávolabbiak mintha remegtek is volna. Zé óvatosan kisétált a feketeségből és befordult a tágas kamrába. Ott állt a Szürke Herceg. Vékony, hosszú lábait egymásnak szorítva támaszkodott egy magasabb sziklának, de a talpa alig érte a talajt. Vaskos karjait széttárva tartotta. Dülledő, felfelé táguló koponyája körül apró szikladarabok keringtek. Feje mintha kirobbant volna.  Az agancsokra emlékeztető, töredezett csontmaradványok göcsörtösen álltak, a tövükből pedig vibráló kék fény áradt. Mélyre ható, rózsaszín szemei felgyúltak és egyenesen Zére meredtek. Nem szólt, de tekintete aljasságról árulkodott.  

– Meghoztam, Uram. 
A Herceg a hasából kinövő, tapadókorongos csápját kigöngyölte és a zsákmányért nyúlt. Zé a hozzá legközelebb eső korongba helyezte az alvadt vértől ragadó vakbelet. Kicsit örült, hogy megszabadult a kellemetlen tapintású szervtől. A Szürke Herceg visszahúzta csápját. 
– Ez így az ötödik – szólt morajló, karcos hangján. – Még öt és beteljesülünk. Utána elviszlek a birodalmamba, és az örökösöm leszel. Most menj! Az álmaidban utolérlek, ha újra feladatod lesz. 
Zé többre számított. Legalább egy dicséretre, ám a Szürke Herceg nem volt túl bőkezű a szép szavakat illetően. Sarkon fordult és kiszaladt a barlangból. A félelem kezdett visszaköltözni belé, a messzeségben dúló, fülsüketítő csörömpölés pedig hirtelen abbamaradt. 



A csatározás véget ért, legalábbis a csönd erről árulkodott. A Nagy a gőzterem felé fordult, a falak áttetszővé váltak. Meglepődve tapasztalta, hogy a harcosok diadalmaskodtak. Hajójának karbantartói darabokban hevertek a lábaiknál, de áldozatból is kijutott nekik. Behorpadt fémlemezeik alól vörös folyam szivárgott, amely besötétítette rőtszínű sörényüket. Mosoly jelent meg az arcukon, majd olyan öblösen kezdet hörögni, hogy bezengték a hajó tárnáit. Tudni akarta, mi zajlik a fejükben, ezért beleköltözött az egyikbe. 

Ygrosulnak hívták. Fiatal volt és zabolázatlan. Még nem oltott ki egyetlen életet sem, ezért pajzsát sem érdemelte ki. Helyette két bárdot forgatott. A fejedelmét és egyben mentorát, Yrngul-Zát apja helyett apjaként tisztelte. Éppen ő lépett a kissé megritkult társaság elé. 

– Harc ki fém ont vért, bárka ura hol? Les ő lyuk mély, rejtez ő, harc nincs! – Szavaira a harcosok egy emberként hahotáztak.
A fejedelem leguggolt egy, még működésben lévő, ám jóformán üzemképtelen gép szétszaggatott darabjai fölé, majd a zöld energiaspirál által körbefont fémnyakánál fogva magához vonta. 
– Bárka ura hol? – szegezte neki a kérdést, azonban az nem felelt. A karbantartók csak a Nagy gondolati síkon továbbított utasításait voltak képesek értelmezni, ahogy a gépek kattogásokból és rezgésekből álló nyelvét is csak ő értette. 
Nem szánt több időt a vallatásra, ezért a harcostársai felé fordult. 

 – Gyer fossz bárka, ti onts vért!

Mint mindenki más, Ygrosul is egyetértett, bár sosem merte volna megkérdőjelezni tanítóját. Vérre szomjazott. A hajó urának vérére, azonban ő inkább csak a szülőbolygóján őshonos állatok vérének ízére emlékezett. Amikor majd aranyserlegből kortyolja a meleg, vöröslő nedűt, azután lesz csak méltó a zsákmánnyal foglalkozni. 
Elindultak az egyik folyosó mentén. Talpaik alatt kilapultak a fémburkolatok darabjai. A fejedelem trófea gyanánt magával vitte az utolsó megmaradt karbantartót, amely folyamatosan továbbította az adatokat a laboratórium gépszekciója felé. 



Analízis kész. 18 fő: kilenc sérült, de harcképes – jelent meg a komplex, numerikus üzenet a széles, gőz- és fény alkotta felületen. – Származás: Acacia-konstelláció tizenharmadik csillaga; intersztelláris fosztogatók. Alpha egyed kódja: A13łQQM. Megnevezése: Yrngul-Za. Terminálása soron kívül javaslott. Veszély a hajóra nézve: enyhe. Veszély a Kormányosra nézve: jelentéktelen. Karbantartás azonnali rehabilitációja szükséges. Genetikai analízis indítása. 


A Nagy úgy ítélte, jobb híján személyesen kell anyagtalanítania őket, de ez ráér majd akkor, amikor belépnek a laboratóriumba. Addig a kísérletét akarta szemlélni. 

Zé megtette a visszafelé vezető utat és végül eljutott az otthonához. Az ablakon keresztül visszacsempészte magát, majd levetette a ruháit és bebújt az ágyba. A villanyt nem kapcsolta fel, de az éjjeliszekrényén pihenő, égetett agyagból készült figura elegendő fényt adott neki ahhoz, hogy megszabadítsa az éjszaka fenyegetésétől. Valamiféle kegytárgy lehetett, esetleg bálvány vagy egy mediterrán istenség szimbóluma, amely egy különös oknál fogva világított a sötétben. Nem tudta elképzelni, ez miként lehetséges, de már arra sem emlékezett, hogy került a szobájába. A jeges, halovány ragyogás azonban megnyugtatta őt. Kellemes zsibbadás bénította el a végtagjait és mielőtt álomba szenderült volna, egy utolsó fantázia még végigszaladt félig éber elméjében. Herceg volt ő is egy csupa szín királyságban, ahol soha sem megy le a nap és minden nemzet az ő szeretetéért háborúzik egymással. 

Ismét jelek villantak fel. Genetikai analízis kész. Mutáció tapasztalható 18 főnél; Precedens nincs. Átlagosan 30% növekedés az izomszövetben. Agykapacitás a korábbi kétszeresére nőtt. Veszély a hajóra nézve: közepes. Veszély a Kormányosra nézve: mérvadó.
Érdekes – gondolta a Nagy, de nem fordított rá több figyelmet. A bárdolatlan lények mutációi sosem szórakoztatták. A kísérlet közeledett a végkifejletéhez. 


Zé az utolsó béldarabot szorongatta a Szürke Herceg színe előtt, aki kinyújtotta csápját, hogy átvegye azt. 

– Biztos, hogy elviszel innen, Uram? 
A rózsaszín szemek gonoszra fordultak a hitetlenség hallatán. Szája nem nyílt szóra. 
– A rendőrök eljöttek hozzánk. Engem kerestek. Tudják, hogy én követtem el a gyilkosságokat. Úgy szöktem ki. A híd alatt lakom napok óta, és az üzenetedre várok. Nem mehetek haza. Mindent elvesztettem. El kell vinned innen. Most!
– Most? – kérdezte a Herceg ijesztő, szórakozott hangján. 
– Igen, most!
– Tudod te, mit jelent az, hogy „most”? 
Zé nem válaszolt, hiszen még ha eszébe is jutott volna egy meggyőző válasz, akkor sem lett volna méltó a Herceg talányainak megoldására. Könnyeivel küszködve átnyújtotta a nyákos szervet. A nagy erejű, földönkívüli lény magához vonta csápját, s a koponyájából áradó fény felizzott. A belőle áradó meleg felitatta a fiú könnyeit. Elégedett sóhaj zengte be a kékben úszó kamrát. 
– Így már végre alakot ölthetek! 
Ez nem lepte meg. Mindig is érezte, hogy a Herceg földöntúli külseje csak illúzió, vagy legalább is a képzeletében lezajló fantazmagória. 
– Hű szolgálóm voltál – suttogta. – Készülj fel az utazásra. 
– Hát elviszel? 
– Igen, de csak a tudatod jöhet velem. Ami behódolt. A tested itt marad. 
A gyermek tanácstalan volt. 
– És ez mit jelent? 
– Azt, hogy soha többé nem fogsz félni a sötétségtől. 

 A Nagy háta mögött darabokra törtek a labor óriási ajtajának szárnyai. Megfordult, mert nem számított rá, hogy ilyen könnyű lesz számukra a behatolás. A nyíláson azonban nem a harcosok léptek be, hanem az ő fejlettebb másuk. A korábbi méretük kétszeresére nőttek. Izomzatuk rendellenesen dülledt minden porcikájukon, így a testüket fedő fémlemezek megnyúltak, a szíjak pedig szétszakadoztak. Szűkké lett sisakjuk kettétörten fityegett. Tekintetükben a magasabb értelem csírája kezdett megmutatkozni. A Nagy nem értette, de abban a pillanatban nem is volt kíváncsi a változás okára. Itt a dezintegrálás ideje. A számítások maradjanak későbbre. Kinyújtotta jogarát, a vörös kő pedig izzani kezdett. Egy fejsze repült keresztül a termen, egyenesen a Nagy felé. Nem volt jelentősége. Mikor eléri őt, lepattan róla, mint bármi más. A fegyver forgása viszont nem volt szokványos. Túlvilági körtáncot járt, pengéjének csúcsa rést vágott a térben. Felgyorsult, és amikor elérte a Nagyot, belemélyedt göcsörtös bőrébe. Átjárta a fájdalom. Az érzés, amit életében először érzett. Üvöltésébe beleremegtek a csillagok. Ez nem történhet meg. Túl nagy a fluktuáció. Jogara nyelével a padlóra csapott, mire a fosztogatók feje véres szilánkokká robbantak. Hideg árasztotta el a testét. A halál szaga érezhetővé vált, ahogy az ismeretlen gyöngéd simogatása egyre jobban áthatotta őt. Az áttetsző csövekben felforrtak az anyagok. A teremben keringő sejtek elsorvadtak és hamuvá váltak. Az eszmék gömbjei megrepedtek, majd elvesztek az időben, mintha sosem lettek volna. Az idő – gondolta. – Az időnyaláb. Felgyorsította a fejlődésüket! Vége a gondviselésnek! A teremtés! A sérthetetlennek hitt hús megfonnyadt rajta, aztán lemállott és szétfolyt hajója padlózatán. 



A csillagászati pillanat elenyésző mértékű töredéke alatt a Nagy egyszerre volt az idő legelején és a legvégén. 


Két bolygó keresztezte egymás pályáját, majd összeütköztek és Ő ott volt. 

Egy kéklő csillag ezernegyvenkilencmiliárd-huszonkettedik lakosa két egyed eggyé válásával megfogant és Ő ott volt. 

A totális ekvilibrium állapota egy utolsó, éles zörej elnémulása kíséretében beköszöntött. A csillagok eltűntek, a fekete lyukak megroskadtak és a csillagködök is semmivé foszlottak. 

Totális csend jelezte az örökké tartó rendezetlenség uralmát a világegyetem zárt rendszerű terében. 

De Ő ott volt. 

A kísérletnek vége szakadt. A hajó kiürült. 


Zé egy sötét börtöncella sarkában vizsgálgatott egy közönséges hangyát, miközben ujjaival terelte egy szűk kis terület egyik pontjából a másikba. Sosem lett volna képes ártani neki. Csodálta a kis dolgok jelentéktelenségét, hiszen azokat nagyon kevesen szemlélik. Ám egy hozzá hasonló üres porhüvely majdnem mindenre rácsodálkozik. A Szürke Herceg betartotta ígéretét. A tudata egy másik világban volt, ahol trónt ülhetett mindig fényes földjei felett. Csak a teste maradt ezen a síkon, amely különös oknál fogva boldog volt. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében a személyisége hátra maradt morzsái kevés teret engedtek a gondolatainak, de egyvalamivel mégis tisztában volt: többé semmi sem jön létre, vagy pusztul el a Nagy kegyelméből.

(Vége)

– Az illusztrációt Tod Antal Miklós készítette. –