A Szürke Herceg 1/2

Csöndesen siklott végig a néma űrben a Nagy nevű teremtmény gömbölyű, exobolygó méretű hajója, ahogy mindig is tette és mindig is fogja. Ő éppen a csarnoka mélyén trónolt obszidián fekete székében, amelyet eónokkal korábban egy több naprendszert benépesítő civilizáció kipusztításának felszabaduló energiáiból állított elő. Az a tett csak egy újabb fejezet volt regnálása nagy könyvében, ahogy a következő is az lesz. Jobb kezét a jogarra támasztotta, bal kezének ujjaiban pedig az állát pihentette. Az elmúlt ezernegyvenkilenc évben így ült a székében. 



A gömb alakú csarnok falán fények gyúltak ki. Gőzölgő, fekete folyamok zúgtak alant, a halandó szem számára leírhatatlan mélységben. A földszínű körgyűrűk megmozdultak körülötte. Ezeréves porréteg omlott le róluk, és Ő tudta, hogy ez jelent valamit. A trónterem sosem lép működésbe feleslegesen, csak ha valami jelentőség teljeset tapasztal. A legutóbbi ilyen alkalommal a mindenség folyamatainak véletlenszerű, már-már esélytelennek tűnő egybeesése következtében egy szupernóva maradvány ébredt öntudatára, majd úgy döntött, hogy megállítja a Nagy végeláthatatlan uralkodását. Nem sikerült neki. Hajója korábban armadákon, űrállomásokon és kisbolygókon gázolt át anélkül, hogy akár egy kicsit is visszavett volna sebességéből, ezen pedig egy értelemmel bíró gázfelhő aligha tudna változtatni. Szüntelenül cirkált keresztül-kasul a világűrben. Gyakran űrbálnák csapódtak mellé, hogy ösztöneikre hallgatva együtt haladjanak egy náluk sokkalta nagyobb hatalommal. Néha korok teltek el, fajok születtek és haltak ki, mire a trónterem jelezte egy említésre méltó jelenség feltűnését. 

Látni vágyott a terem falain túl, és a trónterem behódolt az akaratának. Egy szolgalelkű nép hadigályája tartott egyenesen a hajó felé, hogy sodoráramába kormányozva felvegye a sebességét. Ennek a fajnak még írmagja sem volt, amikor a Nagy legutóbb méltatta a világegyetemet arra, hogy parányi gondolatát útjára bocsássa. Talán pont e gondolat elkerülhetetlen eredménye lett az a szánalmas féleség is, amely a jelek alapján meg szándékozta csáklyázni a hajóját. Szerette a folyamatokat, hisz azért létezett, hogy alkalomadtán elindítson valamit, majd jóval később megnézhesse a végét. Bármennyire is kedves vizsgálatnak tűnt, ez az esemény akkor sem bírhatott olyan jelentőséggel, hogy a csarnok emiatt felverje álmából. A színek váltakoztak a falak mentén. Szimfóniájukkal üzenni próbáltak neki, de nem voltak méltóak arra, hogy a tudatterén keresztül közvetítsenek. A jogar tetején díszelgő kavics felgyulladt. Vöröses fényt árasztott magából. A Nagy nem sokkal később megértette, mi az oka mindennek: itt a kísérlet ideje. 




Több mint egymillió évvel ezelőtt elindított egy folyamatot, amely beláthatatlanul hosszú érlelési időt igényelt. Ezt persze nem bánta. Volt ideje. Már nagyon régóta nem volt kedve a felületes vizsgálatokhoz, hiszen annyiszor csinálta már. Egy faj megteremtése nem volt nagy érdem. Pár alkalommal meg is mentett néhányat a biztos pusztulástól, de csak annyit ért vele, hogy a kevéssel elodázott végítéletükig lecserélték valótlan istenképüket és a Naggyal helyettesítették. A milliárdok imádata már kevésbé szórakoztatta. Azon a ponton túl, hogy a hozzá hasonló entitás már mindent részesített a figyelmében, a létezés sajnálatosan okafogyottnak kezdett látszani. A kísérletezés, a vizsgálatok szüntelen lefolytatása volt a rendeltetése. A Nagy volt a történelem első gondolata, amelynek neve: „legyen”, s mint a teremtés testet öltött tézise, kötelessége mindig is tökéletesíteni a feladatát. Ez azonban végérvényesen beteljesülni látszott. Ekkor látott hozzá a komplexebb kísérletek tervezésébe, bár elenyészőbb eredményt ígértek, mint egy darab űrhulladék elégetése. Senkinek nem tartozott elszámolással, de ő tudta, miért pazarolja erre hatalmát. 

A történelem során először fordult elő, hogy minden létezőt megismert. Az örökérvényű múlt minden pillanatával tisztában volt, a jövőt pedig egyszerűbb számításokkal ki tudta deríteni. Túlságosan távolról kezdte szemlélni a világegyetemet, amely egyre inkább önalkotóvá kezdett válni. A végén már nem lesz szükség a teremtés felmagasztalt eszméjére. Elkerülhetetlen volt, hogy megkívánja a nagy mozaik apróbb repedéseinek vizsgálatát, még ha olyan parányiak is voltak, mint egy porszem a felfoghatatlan asztrológiai méretek mellett. Szerette keverni az elemeket. Úgy gondolta, két különböző naprendszerből származó tényező szórakoztató eredményt szül, különösen, ha e naprendszerek más dimenziókból erednek. Ezek az útnak indított műveletek gyakran fejlődtek önmaguktól anélkül, hogy a létezésük valódi oka egyáltalán feltételezhetővé vált volna számukra, ezért egyedülállónak bizonyultak a Nagy szemében. A világméretű események szintén önműködők voltak, de a sokadik elemzésre átláthatóvá vált az az egységes mechanizmus, amely alapján lezajlottak. Egy faj megszületett és gyarapodott, akár az összes többi, és egy sem volt közülük, amelyik véglegesen megmenekült volna a kipusztulástól. Még ha minden egyéb tekintetben különböztek is, a rendeltetésüket illetően azonosak voltak. A mikrofolyamatok ugyanakkor kiszámíthatatlanok. Csupa meglepetést hordoztak, és idő után a kódolásukon kívül voltak képesek működni.

Elemelkedett a tróntól. Ruhájának illesztései hangosan ropogtak. A zörejekbe beleremegett a csarnok, ahogy a léptei nyomán is por hullt alá a szénfekete kőrámpáról, amikor megkerülte ülőhelyét és elindult a laboratóriumba. Természetfeletti, törvényszerűségeken túlmutató lény volt. Származását tekintve egyedülálló és különb minden létező formánál. Halhatatlan volt. Az idő nem volt releváns számára. A teremtést megelőző időben született azon kevés, az atomoknál is kisebb részecskék találkozása során, amelyek magányosan keringtek a végtelen fekete semmiben. A legelső kölcsönhatás abszolút forrása, amely az egyetlen értelem jogán létezni kívánt. A Nagy volt minden fejlődés legelső szakasza. Egy létforma, amely önmagát alkotta meg, s ennél fogva rendelkezett a teremtés képességével. A gondolat, amely elindította az univerzumot a gyarapodásban. Az eónok váltakozása során mindaz az erő, amivel kapcsolatba lépett, alkalmazkodott hozzá és behódolt neki. Így tett szert űrjáró gömbjére is, amely kiszolgálta minden vágyát. 




Az út hosszú volt és ő nem szeretett sietni, így hát az ellenséges gályán töprengett, amíg járta a hajó aranyban és smaragdzöldben tündöklő folyosóit. Kíváncsi volt, mi készteti egy ilyen új keletű nép képviselőit arra, hogy akár a közelébe is merészkedjenek. A trónterem – bár maga mögött hagyta – reagált a vágyára. A fal egy ponton áttetszővé vált, aztán a mögötte lévő kőtömbök is, egészen addig, míg a hajófalon is átláthatott. A gálya feltűnt a sodoráram örvényei közt. Csúcsos volt és ívelt, mindkét végén. A hajtóművei magasan a teteje fölött rögzítve parancsolták maguk mögé a megtett röppályát. Az oldalán díszes pajzsok sorakoztak, mindegyik más és más. Tudta, hogy jelent valamit, elvégre a legkisebb tényezőkben is megbújik gyakran a szimbolika. Közelebb kívánkozott. Mélyebbre akart látni. Meg akarta tudni, mi zajlik a gálya mélyén. A trón engedelmeskedett. Felfegyverzett harcosok sorakoztak egymás mögött, nyilván arra várva, hogy áttörjék a hajó mozgásának forrása, az Aestus melletti gyöngébb fémfelületet és beszabadulhassanak a fenségterületére. Testüket fémlemezek borították, alóluk bozontos, vöröslő szőrzet bújt elő. Ívelt pengéjű, rövid nyelű hasító fegyvereiket ütemesen csapkodták a bárka falához. Túl barbárnak, túl földhözragadtnak érezte a fosztogatókat. Fejletlenek voltak. Nem szabadna még az űrben közlekedniük. Az entrópia ilyen szintű fluktuációjába esetenként beleborzongott. A szabályok alkották a létezése alapjait. A rendezetlenség sosem volt a kedvére. Mélyebbre akart hatolni. Egy kóstolót akart a tudatukból, a gondolataikból. Az acélfelületen áthatolva egy közönséges harcos elméjébe nyert bepillantást. Egy volt a sok közül. Dicsőségre vágyott, mint mindenki más a hajón, de nyilvánvaló volt, hogy nem kaphatja meg. Egy olyan hatalmi helyzetben éltek, amelyben nem volt más választásuk, mint a Nagy hajójának megcsáklyázása. Még akkor is, ha az életük végét jelentené e balga tett. Így legalább volt esélyük arra, hogy méltóak legyenek a népükhöz tartozáshoz, de ha meg sem próbálják, szinte teljes bizonyossággal a halál, a megszégyenülés és a tulajdonképpen hamis túlvilági megnyugvás elmaradása várt rájuk. Gyönge nép volt egy törékeny szellem birtokában, a megtörhetetlenség látszatába öltözve. A Nagy már rengeteg, az övékéhez hasonló kultúrát irtott ki anélkül, hogy a morális megrökönyödés elenyésző porciója osztályrészéül jutott volna. 

Eleget leste a közeledő népséget. Ráért még velük foglalkozni. Sokkal nagyobb izgalommal töltötte el a kísérlet. Nagyon régóta kezdődött az alapjául szolgáló kompozíció létrejötte, és az ilyen sokáig érlelt munka csakis hasonlóan eredményes sikerrel járhat. Emellett azon szerencsés helyzetben volt, hogy hajójának röppályája a H’rauck’utu-időnyalábot keresztezte, így akár az elkövetkezendő rövid időn belül módja lesz meglesni kísérletének eredményét. Talán a trón emiatt ébresztette fel, ez esetben viszont a lombik már régen készen áll.


Órákat menetelt, mire eljutott a laboratóriumig. A széles, tallér alakú terembe lépve minden alkalommal örömöt érzett, emiatt akkor is ide hozta az útja, amikor pusztán az elragadtatottság érzésére vágyott. A terem négy részre oszlott: egyik szeletében sűrített levegőből álló, áttetsző csövek kanyarogtak, bennük letűnt korok maradványaiból elraktározott anyagok váltogatták alakjukat. A másikban tudattal bíró életformák sejtjei lebegtek, arra várva, hogy a Nagy egy gáláns pillanatában fel méltóztatja támasztani egyszer már halálra ítélt fajukat. A harmadik rész eszméket hordozott. Kisebb-nagyobb gömbök formájában keringtek elkülönített területükön. Vonzották és taszították egymást. Újra és újrajátszották mindazt a lépésről lépésre haladó metódust, amely követőikkel végérvényesen azt engedte vallatni: „vagyok”. A negyedik szakasz a gépeknek engedett helyet. Itt szunnyadtak azok a gondolkodó szerkezetek, amelyek karbantartották a hajót, időnként pedig könyörögni merészeltek, hogy folytathassák kutatásaikat. Irigyeltek valamit a húsvér élőlényektől, amiért úgy tűnt, mindent képesek lennének megtenni. Ezt a vágyott adalékot ők „léleknek” nevezték, a Nagy számára viszont nem volt más, csak egy képlékeny fogalom, amely szellőként suhant keresztül a gondolatai közt, akárhányszor eszébe juttatták az állítólagos létezését. Őt jelen pillanatban egyik szekció sem érdekelte, csakis az, ami a terem közepén állt. Egy bálvány pihent a sötétzöld tartóoszlopán. Az óvatlan szem amorfnak gondolná a formáját, a Nagy viszont meglátta benne az értelmet, a logikát és a rációt, így előkelő helyen tartotta. Évmilliárdokkal korábban adományozták neki. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha is kapott, és nem kellett magának vindikálnia. 




Egy csillagközi szerves masszát tanulmányozott hosszú időkön keresztül. Egy óriási, változó, folyamatosan alkalmazkodó testként lebegett az űrben. Harcolt azért, hogy alakot ölthessen, mert valamiért e feltétel fennállásához kötötte az életre való jogosultságát. Megszámlálhatatlanul sok tudatszilánk cikázott az áttetsző, vöröses szövethalmaz felületén. Mindegyik hozzájárult valami módon a közös célhoz, de bármennyire sokáig figyelte az örökké tartó folyamatot, a massza nem győzedelmeskedett. Néha hasonlított ugyan egy bolygóra, egy űrbéli élőlényre vagy éppen a hajójára, de sosem jutott el odáig, hogy egy komplex, természet szülte valamivé avanzsáljon. Aztán, egy váratlan pillanatban valami előbújni látszott a formátlan test mélyéről. Ez a kis szobor szakadt el a teremtőjétől, majd lebegett keresztül a légüres téren, egészen a hajó vonónyalábjába. Máig rejtély övezi annak kérdését, hogy a massza, amely így is képtelen volt a saját formája létrehozására, miért teremtett minden erőforrását felhasználva egy látszólag használhatatlan tárgyat, melyet végül a Nagynak adományozott. Meggyőződése volt, hogy a massza le akarta kenyerezni, reménykedve abban, hogy beavatkozik a folyamatba, azonban pár évezreddel később, egy teljesen más galaxisba látogatva a bálványra alapozott hiedelemvilágot tisztelő kultúrára lelt egy fiatal bolygó alig lakható felszínén. Rengetegszer lefuttatta a számításait, és mindannyiszor ugyanarra a végeredményre jutott. A két tényező egymásra való hatásának semmilyen valószínűsége nem volt, nincs és nem is lesz. Számszakilag lehetetlen, hogy a masszának köze legyen a megismert bálványkultusz kialakulásához, és ez a felállás fordítva sem képzelhető el. A nem-tudás élménye már elfeledni látszott izgalommal töltötte el, és ez az érzés mindig előjön, amikor a bálvánnyal foglalatoskodik. Azóta kiértékelte, milyen hatással lehet a kísérleteire, így előszeretettel alkalmazta, akár legutóbb is, az esedékes művelet megtervezése alkalmával. Ahogy megközelítette az oszlopot, a fény megtört a bálványt ölelő torz felületen. Titokzatos, kiismerhetetlen tekintetével meredt a tulajdonosa felé. Odalépett hozzá, jogara világító ékkövével pedig megérintette az erőteret. A gálya becsapódásának tompa robaja rázta meg a nyúlánk anyagokat és a gépek seregét. A sejtek és gondolatgömbök hevesebben keringtek. Az univerzum rejtélyes történelmében először fordult elő, hogy behatolt valami a Nagy hajójának fedélzetébe. Utasította a gépeket, hogy tegyék a dolgukat, mire azok útnak indultak a betolakodók likvidálására.



Először vetni kívánt egy pillantást a kompozícióra, elvégre a formula alkotóelemei határozták meg a végkifejletet. Ujjaival a bálvány tövében villogó, rácsos fénygömbre mutatott, majd tenyerét kinyitotta, s a tervek kitárultak előtte. Az összetevők ott sorakoztak egymás mellett, felettük egy mély, feketelyukhoz hasonló alakzat jelezte, hogy az indetermin-tényező, amely az elemek véletlenszerűségéért felelős, már az első pillanattól fogva működik. Mindegyik különbözött a másiktól. Az első a ”hely” volt. Erre a pontra jellemzően egy élhető, fiatal bolygó kerül kiválasztásra, amely minimális veszélyességi faktorral rendelkezik, legalább is a lakóira nézve, de lehetett akár a Saulusgázóriás is, vagy egy hideg, távoli üstökös. Nem lehetett tudni és nem lehetett előre kiszámítani. A második komponens az „alanytípust” nevesítette. A mindenség többszázezer-milliárd életformája közül bármelyikre eshetett a választás, kezdve a legelenyészőbb baktériumtól egészen a galaxisokat meghódító uralkodó fajokig. Annak ellenére, hogy a kísérlet alapja a véletlenszerűség, az indetermin-tényező egyensúlyfenntartó rendszerében előnyt élveztek az értelmes népek, hiszen az ő viszonyaikban jöhetett létre egyáltalán mérvadó fejlemény. A harmadik helyen az „egyed” szerepelt. Ez döntötte el, hogy a faj összes tagja közül melyik az a szerencsés, amely a kísérlet alanya lehet. Egy nagy analízis kérdésében nincs értelme ilyen mélyre nézni a részletek közé, de a jelenlegi hozzáállása megköveteli, hogy ne egyedek sokaságát, hanem csak egy élőlényt figyeljen. Az „idő” nem szerepelt a kompozíciók között, hiszen a metódus csak egy adott, végtelenül hosszú pillanatban mehet végbe, amely a valamennyi kinyert információból kiszámítja az egyetlen lehetséges végkimenetelt. 


A három komponens immáron testet öltött: Egy kéklő, ideális mennyiségű szárazfölddel és vízzel rendelkező bolygó; egy torznak tűnő, fejletlen faj; egy gyermek, tele félelemmel és vággyal. A három lebegő test mellett egy szokatlan terület éktelenkedett. Ez volt a helye annak a specifikus adaléknak, amely eltérővé teszi a kísérletet bármely közönséges folyamattól. Mivel az indetermin-tényezőnek nem volt ráhatása, a Nagy aktuális kívánalma határozta meg a mibenlétét. Most a bálvány képe töltötte ki ezt a komponenst.



A háló összement, majd visszabújt a szobor lába elé. A hatalmas lény, ki egyedülálló volt a világban, fekete ujjbegyével megérintette az oszlop peremét, mire az lassan forogni kezdett. Fények gyúltak fel körülöttük. Apró csillagok sültek ki a bálványt övező szférában. Az így keletkező energiák szabadon örvénylettek, mígnem a részecskék és antirészecskék kollíziójában végre utat nem találtak maguknak. A kísérlet csakhamar megkezdődött. Szenvedéllyel figyelte, ahogy az alkotóelemek reakcióra lépnek egymással. Ez viszont nem volt elég. Látni, tapasztalni, érezni akarta az eredményt. A padlózathoz csapta hosszú jogarának nyelét. Trónterme nem habozott eleget tenni. A fémek sikolyai, a kövek morajlása elárulta, hogy az időnyalábot megszűrő szelepek működésbe léptek a hajó oldalában. Beengedik és elvezetik azon részét, amelyre szükség van, a többit tovább hagyják áramolni, had folytassa útját a végtelen mindenségben. Az időnyaláb, mely hamarosan átjárt mindent a fedélzeten, tapinthatóvá tette a jövendőt. A Nagy könnyűszerrel pillanthatott bele a kísérlet bármely szakaszába. Kiválasztotta a folyamat tökéletes közepét és a mélyére nézett, a legapróbb részletekig, ahol az észrevétlenül apró dolgok meghatározóvá váltak. (folyt.)

– A rajzot Tod Antal készítette. –