A Kert

Mikor Albus Thronegarde egy hosszas, elégedett ücsörgést követően felállt a nappaliban lévő, ütött-kopott karosszékéből, – ami mellesleg a kedvence volt – és odament a nyitott teraszajtóhoz, meglepődve tapasztalta, hogy kis híján lekéste a naplementét. A kiváló időzítésnek, ami csakis a szerencsének köszönhető, kifejezetten megörvendett. A naplementét semmiképpen sem akarta lekésni. Legalább olyan fontos volt számára, mint a néhány órával korábban lezajlott Kongresszusi gyűlés, amely – úgy érezte – megalapozta hátralevő életét. Albusnak tizennyolc éves korától vált szokásává, hogy minden egyes olyan napon, amely valamilyen fontos esemény kapcsán mérföldkőnek számított életében, megnézi a naplementét. Azért tartotta fontosnak ezt a szentimentális aktust, mert úgy gondolta, ezzel a módszerrel képes csak teljesen elhitetni az agyával egy hosszú és fáradtságos időszak végérvényes lezárását. Legelőszőr az Érettségi oklevél átadásának napján alkalmazta. Máig úgy emlékszik vissza arra a napra, mint „az első és utolsó alkalom, amikor egy sóhajtással fogyott tíz kilót!” Azon a napon szokott rá a dohányzásra is, szintén szentimentális okokból, mivel úgy gondolta, rengeteg külső behatást kellett nélkülöznie az azt megelőző öt évben, és rájött, hogy arról az úgynevezett „nagybetűs életről”, amelyről az oklevél átadásának gáláján oly’ nagy szenvedéllyel áradozott az iskola igazgatója, korántsem tud annyit, mint amennyit egy átlagos ifjúnak tudnia kellene ebben a korban. Még azon a napon elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, közösül egy nálánál nem fiatalabb, és lehetőleg szép lánnyal, megnézi a kontinenst övező Óceánt és segédkezik apjának a terasz megnagyobbításában. Emellett megfogadott egy olyan mély és titkos dolgot, amely majdnem saját maga előtt is titokká vált.

Mikor Albusnak eszébe jutottak azok a borzasztóan nehéz idők, amelyek alatt fiatalkorának legepikusabb belső csatáit kellett megvívnia, gondolatainak egy kósza elkalandozását megtörve hirtelen ráeszmélt, hogy ugyanannak a terasznak az ajtajában áll, amelyet akkor édesapjával végül sikeresen kiszélesített. Azelőtt teraszuk rémesen kicsi volt. Épp akkora, hogy elfért rajta keresztben egy szék és az ember ki tudta nyújtani a lábát. Az idősebb Albus Thronegarde – habár sohasem ismerte be – ugyanabban a lelki betegségben szenvedett, amelyet évekkel később fiának sikerült a hasznára fordítani. Legfontosabb céljának tekintette egy tökéletes mértani és esztétikai pontossággal rendelkező kertet létesíteni a teraszon, ha már a ház körül erre nem volt lehetőség. Annyira fontosnak tartotta ezt a feladatát, hogy még egy kertészmérnöki tanfolyamba is belevágott, amit persze egy-két hónappal később félbe is hagyott öregségére hivatkozva. Amúgy sem lett volna értelme elvégezni, hiszen a temérdek könyvből addigra már elsajátított minden tudást, amivel egy kertészmérnök rendelkezhet, és nem tartotta érdemesnek, hogy egy darab papírért tovább vesztegesse az idejét. Az egészben csak egy bökkenő volt, hogy az idősebb Albusnak nem adódott alkalma a tudomány gyakorlati részének átlátására, mivel azt a tanfolyam továbbképzési lehetőségei biztosították volna. A szélesítési munkák befejezését követően fél évvel már állt a kert, amelyet az idősebb Albus csak lugasnak nevezett. Némely szempontból igaza is volt. Csakugyan lugasnak minősült, mivel ha az ember elindult a kialakított ösvényeken egy andalgó öregember sebességével, akár huszonöt percig is sétálgathatott anélkül, hogy ugyanabba a növénybe botlott volna, amelyet útja során egyszer már látott. Az ifjabb Albus – noha, soha nem kedvelte a kétkezi munkát – boldogan segített apjának mind a terasz rekonstrukciójában, mind a kert kialakításában, mivel mérhetetlen hálát érzett azért, hogy annak idején apja a ház Nyugati oldalára építette a teraszt.  Egyetlen feltételt szabott meg a fizetséggel nem járó munkáért, mégpedig, hogy ő az apja által elnevezett lugast kertnek fogja hívni, és ezzel kapcsolatban soha ne szálljon vitába vele. Apjának ugyanis nagyon gyakran voltak ilyen fajta túlkapásai, hogyha édesanyja emlékéről volt szó. A kert hétről hétre gyönyörűbb és terebélyesebb lett. Albus apja rengeteg időt töltött el a lehető legegzotikusabb növények beszerzésével. Némelyiknek csak a magját tudta beszerezni, de többnyire az egész növényt átültette a kertjébe. Mikor ez a folyamat megindult és Albus kezdte átlátni azt a csodát, amit édesanyja halála óta nem tapasztalt, fejet hajtott apja bölcsessége és felkészültsége előtt, mivel neki soha nem jutott volna eszébe a terasz falkorlátjait még egy méterrel magasabbá építeni. Az igazat megvallva dühös is volt akkor apjára, ugyanis aggódott, hogy minden egyes magasított centivel egyre jobban eltávolodik szeretett naplementéjének szentségétől. Viszont a különleges odafigyeléssel, a legkülönbözőbb éghajlatokról odaszállított termőföldek vegyítésével keletkezett táptalaj leterítését követően az első növények elültetésével Albus teljesen megértette, hogy szentimentális szokása korántsem volt veszélyeztetve, mivel a növényeknek legalább egy méter mély termőföld kell ahhoz, hogy megfelelően le tudjanak gyökerezni. Apja arra is gondot viselt, hogy a teraszajtótól a terasz túlsó oldalán lévő falig a föld szintje az ajtó felé lejtsen, ezzel megkönnyítve a közlekedést a kert és a lakás között. A kert létesítésének legfontosabb és egyben legnehezebb részlete a pontosan középen elhelyezett, tekintélyes méretű mahagónifa átszállítása volt, ugyanis ez a fa ezen a kontinensen nem nőtt. Az idősebb Albusnak két hónapjába és vagyonának majdnem a felébe került, míg a mahagónifa eljutott a kertbe. Akkor úgy gondolta, ezek után már semmi nem okozhat nehézséget, de tévedett. Ahhoz, hogy a kert ne pusztuljon ki, időzítővel ellátott locsolótömlőket kellett felszerelnie, amelyek szárazabb időszakokban az esőt pótolták. Emellett a napfény időszakos hiányával is számolni kellett, ugyanis ezen a földrészen négy-öt évente bekövetkezik egy alig néhány napig tartó stádium, amikor az itt lakóknak szinte teljes mértékben nélkülözniük kell a napfényt. Ennek kompenzálására az idősebb Albus reflektorokat szerelt fel a kert négy sarkába, a legmagasabb növénytől is legalább nyolc méter magasan. Arra az esetre, ha ez nem lett volna elég, minden reflektor mellé felszerelt még egy kisebb teljesítményű fényforrást, amely immáron teljes mértékben imitálta a nap természetes fényét. A legkisebb problémát a kártevők okozták. Az idősebb Albus ugyanis még a tanfolyamon megtanulta, hogy mennyire egyszerűen meg lehet oldani az effajta problémákat csupán átlagos háztartási eszközök és közönségesebb növények igénybevételével. A legáltalánosabb veszélyt a levéltetvek jelentik. Utálatosan rágják és csúfítják el a növényeket, és ami ennél is rosszabb, odacsalogatják a hangyákat, amelyeket természetes körülmények között szinte lehetetlen kipusztítani. Első sorba a levéltetvek kipusztítására szárazföldi poloskákat kell eltenyészteni a kertben úgy, hogy minden növényre jusson valamennyi. Ez megoldható napraforgó vagy bármiféle bokor létesítésével, de erre specializált rovarkereskedésekben is beszerezhető megfelelő mennyiségű lárva. A poloskák a levéltetvekkel táplálkoznak, és mivel a levéltetvek termelik a hangyák számára fontos mézharmatot, a hangyák sem tenyésznek el. A poloskák elűzéséhez egyszerűen meg kell szabadulni az őket odavonzó növénytől, de ha ez sem segít, a növényekre ártalmatlan vegyszert kell alkalmazni. A sáskáktól alig kell félni, mivel amikor az őszi időszakban ellepik a növényeket, a melegebb éghajlatra vándorló varjak útjuk során sáskákkal táplálkoznak, az egzotikusabb növényeket pedig nem háborgatják. Albusnak különösen tetszett apja egykori megoldása és tisztelte benne, hogy a vegyszerek alkalmazását csak a legvégső esetben volt hajlandó bevetni. Ekkor értette meg igazán, hogy a világ körforgása mennyire kauzális tényekre és törvényekre alapszik.
Húsz év telt el a kert elkészítése óta. Mostanra már a nagy, korhadt mahagónifát leszámítva nem maradt belőle több, mint száradt ágak, használhatatlan földhalmok és térdig érő avarszőnyeg. Az idősebb Albus majdnem két éve, hogy végelgyengülésben eltávozott. Fia egy illő temetést szervezett neki, amelyre ő is vágyott volna. Legalább ötszáz ember volt meghívva, amiből négyszázötven el is jött, a maradék ötven apja egykori kertésztársai voltak, akikkel együtt járt a kertészmérnöki tanfolyamra, és a legöregebb is harminc évvel fiatalabb volt apjánál. Albust a kertészmérnökök elmaradása nem lepte meg, még csak illetlenségnek sem tartotta. Pontosan erre számított, ugyanis tisztában volt vele, hogy apja soha nem szeretett barátkozni a nála jóval fiatalabbakkal. A temetést a belvárosban lévő ravatalozóban rendezték meg, amitől alig száz méterre van a temető. Az idősebb Albus szeretett felesége és egyetlen gyermekének anyja mellé került, legalább is a gyásznép így lett tájékoztatva. Az igazság viszont az, hogy az idősebb Albus, csak úgy, mint felesége, el lett hamvasztva és porai szét lettek szórva a kertben. Ezt a határozatát saját maga hozta meg, nem sokkal felesége halála után. Fiának gyakran beszélt eme nézeteiről. Úgy gondolta, feleségének itt van a legjobb helye, a lehető legközelebb a családi házhoz, abban a kertben, amire egész életében vágyott. Hosszas beszélgetések keretében fia tudtára adta azt is, hogy ha neki is eljön az ideje, ővele is ugyanígy bánjon el. Végakaratába természetesen nem foglalta bele. Félt, hogy ezek az öntörvényű szeánszok veszélyeztetik fia politikai karrierjét. Albus abban egyetértett, hogy azt pedig semmiféle körülmények között nem szabad kockára tenni. Túlságosan sokat áldozott már céljaira, és rengeteg elképzelése volt, a feléről apja nem is tudott. Soha nem volt teljesen biztos abban, hogy mindegyiket sikerül egyszer megvalósítania, de most, hogy kinevezték, a siker egyre biztosabbnak látszott.

Vége